Gondolatok az egyetemisták felkeléséről

Több mint két hónapja tart Szerbiában az egyetemisták felkelése, más szóval az a polgári engedetlenségi hullám, amely – és ezt most már nyugodtan kijelenthetjük – alapjaiban rengette meg a tizenhárom esztendeje stabilan kormányzó hatalmi garnitúrát.

A fiatal felnőttek tömege, a közeljövő értelmisége és a vezető társadalmi rétege elégedetlen a társadalmi viszonyokkal, nem látja a jövőjét, helyét ebben a rendszerben, jogért és igazságért kiált és áll ki, keményen, határozottan, tettre készen. Az eddigi tömeges megmozdulások néha kiléptek a törvényes keretekből, de ami ennél is fontosabb, békések voltak, teret engedve ezzel a politikai párbeszédnek, konszenzuskeresésnek és a békés, demokratikus változásoknak.

Mindazonáltal az egyetemistafelkelés kétségtelenül megosztotta a szerbiai közvéleményt, a politikai és a közélet szereplőit. A kormányközeli közszereplők – politikusok, a Szerb Haladó Párt vezette koalíció holdudvarában tevékenykedők, a regnáló hatalmat kendőzetlenül kiszolgáló média, a párthűség alapján foglalkoztatottak tömege, a kormányközeli vállalkozók – általában nyílt ellenszenvet tanúsítanak az egyetemistafelkelés iránt. Erről az oldalról könnyen tetten érhető az az igyekezet, hogy az egyetemistafelkelést változatos érvekkel és eszközökkel járassák le, elvitassák annak tömegességét és megalapozottságát. Ezekben a megnyilatkozásokban a felkelő egyetemisták és az őket támogató egyetemi oktatók, tanárok, ügyvédek, művészek, írók, középiskolások és más polgárok hol külföldi érdekek kiszolgálói, hol forrófejű munkakerülők és anarchisták, más esetben pedig az ellenzék által meg- és félrevezetett tájékozatlan fiatalok, akik nem hajlandók tudomásul venni, hogy követeléseiket a kormányzat már rég teljesítette.

Az ellenzéki politikusok és más közszereplők, a haladó kormányzat hagyományos bírálói ideológiai különbségektől függetlenül lelkesen támogatják az egyetemisták vezette polgári engedetlenséget. Ezek a közszereplők szinte versengenek abban, hogy máris történelmi fordulatról beszéljenek, és élve temessék el a választásokkal a hatalmat gyakorló kormányzatot. Ezen az oldalon sokan megfeledkeznek arról az „apróságról”, hogy az egyetemistafelkelés nem rajzolta át gyökeresen a politikai pártok támogatottságát, hogy a kormányzó többség nem vesztette el a támogatottságát. Lehet, hogy az urbánus, értelmiségi, polgári Szerbia eddig nem tapasztalt erővel és lendülettel fejezi ki elégedetlenségét azokkal a társadalmi anomáliákkal szemben, amelyekért elsősorban a regnáló politikai vezetők felelősek: a sajtószabadság hiánya, a demokratikus választásokhoz elengedhetetlen választási feltételek hiánya, a pártalapú foglalkoztatás burjánzása, az állami intézmények beomlasztása, a bírói hatalom függetlenségének korlátozása és nem utolsósorban a rendszerszintű korrupció.

Joggal mondhatná valaki, hogy a felsorolt társadalmi anomáliák nem tartoznak a jelenlegi hatalom találmányai közé, évtizedek óta mérgezik és mételyezik a szerbiai társadalmat. Ugyanakkor azoknak is igazuk van, akik szerint a fenti társadalmi anomáliák közül több ma sosem látott mértékben van jelen a társadalmunkban, valamint hogy attól, hogy a fenti jelenségek nem az utóbbi évtized termékei, a mai egyetemistáknak még alapvető alkotmányos és erkölcsi joga van ahhoz, hogy ezek ellen tevékenyen tegyenek, akár fel is lázadjanak.

Az újvidéki tragédia óta eltelt három hónap bebizonyította, hogy a szerbiai egyetemisták és az őket támogató polgárok képesek arra, hogy tömeges megmozdulásaikkal megingassák és engedményekre kényszerítsék az eddig szinte korlátlanul, öntelten és magabiztosan kormányzó politikai többséget. Most ott tartunk, hogy a kialakult válsághelyzetben a regnáló kormányzat párbeszédet kezdeményez az egyetemistakövetelések kapcsán. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy megítéljem, mennyire őszinte a szándék a párbeszédre, létezik-e akarat arra, hogy széles társadalmi konszenzus jöhessen létre a párbeszéden keresztül, abban azonban biztos vagyok, hogy eleddig nem volt őszinte társadalmi párbeszéd az országot mérgező és mételyező jelenségekkel kapcsolatban, valamint hogy a társadalmi párbeszéddel és konszenzuskereséssel esélyt adhatunk arra, hogy élhetőbb, szabadabb, működőképesebb és demokratikusabb legyen a szerb állam és társadalom, hogy erősítsük a jogállamot és a felelős kormányzat eszméjét.

Végezetül egy kis múltidézés. Lassan tíz éve lesz annak, hogy a mi kis vajdasági magyar társadalmunkban színészek, újságírók, egyetemi tanárok, civil aktivisták és ellenzékbe szorult közszereplők, politikusok lelkes csoportja fellázadt a közösségünkön belül elhatalmasodó egyszólamúság, kirekesztés, a véleményszabadság elnyomása és az autokrata vezetési technikák ellen. Legfontosabb követelésünk akkor az volt, hogy kezdődjék párbeszéd a legnagyobb vajdasági magyar párt, a VMSZ vezetőjével, vezetőségével az általunk károsnak és elfogadhatatlannak ítélt jelenségekről. A nyíltan és többször szóban és írásban is kezdeményezett párbeszédet a VMSZ vezetése határozottan elutasította. Az akkori felkelés politikai konfrontációba torkollott, ebben végül a „pénz, paripa, fegyver” dolgában erőfölényben levő VMSZ győzött. De a győzelem nem szüntette a megosztottságot, a kirekesztést, a közösségen belüli társadalmi párbeszéd pedig azóta sem indult el.

Remélem, most a szemben álló felek élnek a párbeszéd lehetőségével, és keresik a társadalmi konszenzust a békés megoldás érdekében. Adjunk esélyt a józan ész diadalának, a normalitásnak. Ebben a folyamatban az nem lesz elegendő, hogy a táborokon belül az emberek meggyőzik egymást a saját igazukról…

KORHECZ Tamás egyetemi tanár