Iskolai és otthoni berkekben időről időre felvetődik az örökös antagonizmusnak számító kérdés: ki a hibás, ha valami nem úgy működik ebben az interakcióban, hogy minden fél elégedett lehessen, leginkább pedig a gyerek jól érezze magát, és töltse el hasznosan iskoláskora jelentős részét.

Természetesen gyakori az egymásra mutogatás, és van néhány olyan alapkérdés, amelyre a gyermekek nem okvetlenül adnának azonos választ otthon és az iskolában. És vannak olyan kérdések, amelyeket mind a szülőknek, mind a tanároknak fel lehetne és fel is kellene tenni.

A szarajevói Školegijum pedagógiai szaklapban egy tanárnő megosztott néhány, számára meglepő és figyelmet érdemlő tanulói megjegyzést, amelyet ügyeletesként „fülelt ki” a gyerekek beszélgetéseiből az udvarban vagy a szülő és a gyermek párbeszédéből iskolába érkezéskor vagy távozóban.

Ezt a mondatot egy kislány súgta a bejárat előtt az apjának: „Amint belépek az iskolába, fájni kezd a gyomrom.” A figyelmeztetőnek vehető mondatra akkor és ott az apuka nem reagált. Nem is nagyon tehette, hiszen bizonyára rohannia kellett a munkába. Lehetetlen helyzetben volt, jó esetben aznap többször is visszaköszönt a fejében a panasz, és amikor késő délután hazakeveredtek, talán megkérdezte a kislányától, elmúlt-e a hasfájása. Jutott-e rá elég idő, hogy a kiváltó okokról is szó essen, vagy sem, nem tudni, csupán azt, hogy ehhez rengeteg idő, figyelem és türelem kellene.

Vajon a rengeteg oktatási, adminisztrációs, továbbképzési, fejlesztési, felzárkóztatási – sorolhatnánk a végtelenségig – feladat mellett hány nevelőközösségben jut egyáltalán idő, figyelem és türelem azzal foglalkozni, hogy akár több tucat gyerek számára miért jelent gyomorfájdító „élményt” naponta iskolába menni? Ráadásul a legtöbb pedagógus maga is szülő, saját gyermekének is megfájdulhat a hasa. Akár egy másik iskola küszöbén is.

Ottfelejtett gyermekek

Fáj-e néha a hasa annak a gyereknek, aki azt mondta, „őt azért küldi iskolába az anyja, hogy ne lábatlankodjon neki otthon”. Ezt a mondatot szintén a fent említett tanárnő „kapta el” ügyelet közben az udvaron.

És vajon fáj-e olykor a hasuk azoknak az apróságoknak, akiket a munkaidő lejárta után egy órányira is „bent felejt” a szülő a napköziben? Akár azért, mert „sürgősen el kellett intéznie valamit”, akár mert töredelmesen beismeri, munka után „beugrott egy kávéra”. Netán azért, mert olyan hirtelen elröppent az idő a strandon! Ezt ugyan nem az „ottfelejtett” gyerkőc anyja ismerte be, hanem a vizes haja, strandtáskája és a bikinitől átnedvesedett ruhája árulta el.  Meg zavart hebegése, amit magyarázat gyanánt adott elő. A kicsik pedig, míg felöltözve vártak rájuk a folyosón, számtalanszor megkérdezték: „Miért nem jönnek már értem, amikor úgy szeretnék otthon lenni?”

Az óvodáknak nyaranta gondot okoz, hogy több szülő még az évi szabadsága alatt is bölcsődébe, napközibe szeretné vinni a gyermekét. Az egyik anyuka szerint az évi szabadságot azért kapja a vállalatban, hogy kipihenje magát, nem pedig, hogy a gyerekével bajlódjon. „Erre a pihenőre nekem jogom van, nem veheti el tőlem senki” – hangzik a (kissé hamiskás, de) mindent „legyőző” érvelés.  Szerencsére csak a szülők kisebb hányadától.

– Vajon tényleg akarják ezeket a gyerekeket otthon? – tette fel a kérdést a jegyzetíró. És megkérdezte a diákjaitól, mit mondanak a szüleik, amikor naponta iskolába küldik őket.

– Nekem nem mondanak semmit.

– Legyek jó, és hallgassak a tanárokra!

– Ne okozzak problémát!

– Menj már, hogy levegőhöz jussak!

A válaszokból újabb kérdés adja magát: Vajon mikor vált az iskola olyan intézménnyé, amely csak arra jó, hogy a gyerekek ne legyenek az utcán, meg arra, hogy valaki vigyázzon rájuk, amíg a szülők „levegőhöz jutnak”?

Miért járunk iskolába?

Újabb kérdés, újabb érdekes válaszok. „Mert muszáj!” – mondták szinte egybehangzóan a megkérdezett diákok. Néhány pótkérdés nyomán a kérdező érdekes következtetésre jutott: a muszáj itt korántsem a tankötelezettség betartását jelenti, hanem, hogy: „csak így érhetjük el, hogy egyszer jó munkát kapjunk, és legyen sok pénzünk.”

Egyetlen gyerek sem mondta, hogy az iskolában képzettebbé, ügyesebbé és bölcsebbé válik, sem pedig azt, hogy ott jól érzi magát és elégedett.

Vajon milyen válaszokat kapnánk, ha a szülőknek tennénk fel a kérdést, miért járatják gyermeküket iskolába. Talán nem (csak) azért, hogy kitűnő bizonyítványát büszkén megoszthassák a közösségi médiában, vagy mert nem igazán tudnának mit kezdeni vele otthon. Netán, hogy pihenni tudjanak, és jusson idejük magukra?

Ha pedig ugyanerre a kérdésre a szülőknek és a tanároknak is válaszolniuk kellene, vajon melyik csoportéi lehetnének az alábbiak: Hogy a gyerekek tanuljanak valamit. Hogy jó és felelősségteljes emberekké váljanak. Vagy esetleg – visszakanyarodva a gyerekek válaszaihoz – be is záródna a „bűvös” kör: Mert csak így érhetik el, hogy egyszer jó munkát kapjanak, és legyen sok pénzük?

A pénz kétségkívül sokat számít. Ám azt is jó lenne megtanulni valahol, hogy mitől szorul össze és fájdul meg az ember gyomra akár nap mint nap. És főképp, hogy mi lehet a gyógyír ellene.

BERETKA Ferenc