Három héttel ezelőtt a Családi Kör hetilap elsősorban a nyugdíjasok érdeklődésére számot tartó rovatában, a Hintaszékben, a témában szakembernek számító kolléganőnk, Takács Magda arról számolt be, hogy a katonai nyugdíjasok egyesülete, élükön az elnök Ljubomir Draganjac nyugalmazott altábornaggyal egyenesen az államelnökhöz fordult a levelével, amelyben indítványozza (követeli?), hogy változtassanak a katonák nyugállományba vonulásának feltételein, valamint az ezzel kapcsolatos ügyeket helyezzék vissza a Katonai Társadalombiztosító Alap hatáskörébe.

A követelés leginkább megdöbbentő része a katonai nyugdíjak kiszámítása, ők ugyanis azt szeretnék elérni, hogy a munkaviszonyban töltött utolsó hónapra kapott fizetésük 85 százaléka legyen a nyugdíjuk! Ez azért is képtelenség (lenne), mert korábban, az évtizedekkel ezelőtt hatályos törvény szerint a dolgozó utolsó két évben megvalósított személyi jövedelme képezte a nyugdíjkiszámítás alapját. Nos, igen sok vállalatban, már ahol anyagilag ezt megtehették, az érintett két esztendőben a nyugállományba készülő dolgozó fizetését különféle pótlékokkal alaposan megemelték. Azt talán mondani sem kell, hogy a kolléganői és kollégái igencsak sérelmezték ezt a kivételezést.

Azóta már számos esetben módosult a törvény. Ma már 1970-től minden évet (kivéve a semmivel sem összehasonlítható 1993-as esztendőt) számításba vesznek.

A katonai nyugdíjasok követelőzése annál is inkább vérlázító, mert hivatkoznak ugyan a nehéz munkafeltételekre, az idegtépő feladatokra, de egy szó sem esik arról, hogy milyen kedvezményeket kapnak. Régebben az elöljárók (altisztek, tisztek, főtisztek és tábornokok) nyugdíjba vonulásuk alkalmával, a rangjuktól függően 1–4 szobás szolgálati lakást kaptak Jugoszlávia általuk kiválasztott részén. Hogy mi lett ezekkel a lakásokkal, arról keveset tudni, de bizonyosra vehető, hogy az állami vagyon elherdálásának időszakában nagyobb részük aprópénzért megvette a lakást. Azóta az állam hatalmas pénzeket fektet újabb, a katonaság és a biztonsági szolgálat tagjai lakáskérdésének megoldására.

Érdekes körülmény az is, hogy jó néhány évvel ezelőtt a katonai nyugdíjasok követelték, hogy ők is a közös alaphoz tartozzanak, most pedig éppen az ellenkezőjét szeretnék elérni. Ki érti ezt?

Másrészt ugyanez a Draganjac alig több mint két évvel ezelőtt Aleksandar Vulin akkori védelmi miniszter előtt hajbókolt, és megelégedettségét fejezte ki azért, ahogyan a minisztérium a katonai nyugdíjasok gondját viseli.

Az is a szóban forgó személy életrajzához tartozik, hogy annak idején Vlado Trifunović, a varazsdi helyőrség volt parancsnoka ellen tanúskodott, amikor az ezredes több mint háromszáz katonájával együtt kivonult az ottani laktanyából, megmentve ezzel az alárendeltjei életét, akiket a horvát katonaság körülzárt. Akkor az ezredes Draganjacot vezérőrnaggyá (vagy egyet „ugorva”, altábornaggyá?) léptették elő. A karrierjéhez tartozik az is, hogy a NATO-bombázások befejeződését eredményező kumanovói megállapodás aláírásakor a „Jugoszláv Katonaság” hadtápszolgálatának parancsnoki minőségében jelen volt. Azzal kapcsolatban a következőket nyilatkozta: „Nem győztünk, de nem is kapituláltunk.” Hanem?

Ebből az következik, hogy a 2001-ig aktív szolgálatot teljesítő főtiszt (tábornok) részt vett a kilencvenes évek háborújában, és tevőlegesen hozzájárult ahhoz, hogy a világ kiátkozza Szerbiát, természetesen népével együtt, s nyomorba döntse a polgárokat. Most ugyanez a személy és az egyesületben mögötte állók nem kis csoportja ugyanezeknek az embereknek a zsebébe nyúlna, és követelne mindenféle privilégiumot önmagának. Erre mondaná az időszámításunk előtt 106 és 43 között élt Marcus Tullius, akit csak Cicero néven ismer a világ: „O tempora, o mores! (Ó idők, ó erkölcsök!).

Ha lazán is, de a témához tartozik a hivatásos katonák fizetése. Ha nem csalnak emlékeink, a katonai szolgálat idején „koszt, kvártély, gúnya” alapon kaszárnyában (esetleg hajón) éltünk, és lényegében alig volt kiadásunk. Nem érkeztek a közműszámlák, a boltba sem kellett naponta mennünk. A kevéske, zsoldnak nevezett könyöradományt akár meg is spórolhattuk volna. És itt merül fel a kérdés, hogy a katonai (közlegényi) hivatást gyakorlóknak miért kevés a havi ötvenezer dinár, hiszen, ha civilek maradtak volna, ennyiből talán még magukat sem tudnák ellátni. Persze, a politikai csúcs egészen másképpen tekint erre a kérdésre. Nekik nagyon fontos, hogy az ország két fegyveres testülete, a katonaság és a rendőrség mellette álljon, lévén ők védik meg a hatalmat (is). Tény, hogy a feladatuk meglehetősen összetett. Különösen amíg a kiképzés tart. A korszerű haditechnikához nem lehet odaengedni az analfabétákat. A képzés után következnek a folyamatosan gyakorlatok. Erre is szükség van, de mi következik ez után? Reméljük, hogy az újévkor huszonöt százalékkal megemelt fizetésünkön kívül egy nagy semmi, és nem kell a frontra menniük. Borítékolható, hogy Szerbia és katonaságának vezetése tanult a harminc évvel ezelőtti eseményekből, és nem húz ujjat (ismét) a világ legnagyobb katonai hatalmával.

Rendben van, az országnak szüksége van a haderőre. De ha a kiérdemesült tagjai egy napon nyugdíjba vonulnak, ugyanolyan polgárrá válnak, mint a többi másfél millió ember. Vállalniuk kell a közös sorsot, hiszen a főpolitikusaink is állandóan erre apellálnak. Ha mi képesek vagyunk belátni, hogy „ez van, eszed, nem eszed, mást nem kapsz”, akkor a volt egyenruhások se hőbörögjenek.

BOTH Mihály