Az imperializmus kapcsán folyamatosan találkozhatunk olyan aktuálpolitikai felvetésekkel, hogy az egykori gyarmathatalmak kötelessége az elrabolt javakat visszaszolgáltatni, és a ma élő utódoknak valamiféle kártérítést fizetni. Csakhogy a történelemben folyamatosan léteztek birodalmak és kizsákmányolás is. Az idő pergését lehetetlen visszafordítani. A 19-20. századi gyarmati elnyomás utóhatásai nyilvánvalóak, de azért képtelenség lenne pl., ha a magyarok a mai Törökországtól vagy Mongóliától kérnének kártérítést az egykor elszenvedett pusztításokért cserébe.
Az imperializmus kapcsán sokan szem elől tévesztik a történelmi folytonosságot, a teljes képalkotás igényét. Birodalmak (impériumok) folyamatosan léteztek a világ különböző pontjain, és nemcsak az európai gyarmaturalom volt embertelen, hanem az azték, az oszmán–török, a tatár, az arab hasonlóan brutális módszerekkel tartotta fönn a hatalmát, továbbá ugyanúgy a gyarmatok kiszipolyozásából élt, mint ahogy azt a mai nagyhatalmak is teszik, amikor neokolonializmusról beszélünk. A 19-20. század fordulóján térdre kényszerített Kína ma ismét a világ vezető hatalmává tornázta föl magát, és egy új gyarmatbirodalom kiépítésébe kezdett pénzkölcsönök, infrastrukturális befektetések, az új selyemútprojekt segítségével. Kína a tökéletesen szervezett állam példájával vonja a befolyása alá az országokat.
A kis államokkal ellentétben a birodalmaknak nincsenek egyértelmű határai, mert az államhatárain túl nyúló befolyási övezetekkel rendelkeznek. Ők abban különböznek a kis államoktól, hogy politikai, gazdasági, kulturális, katonai tevékenységük kiterjed az államhatáraikon túl a szomszédos területekre és egyéb befolyási övezetekre. Például az egykori Szovjetunió nemcsak a Varsói Szerződés tagállamainak politikáját határozta meg, hanem a világ baloldali pártjaira is hatott.
Azok a birodalmak, amelyek a múltban hosszú távon gondolkoztak, belátták, a befolyásuk alá került területeket csak akkor tudják birtokolni, ha a teljes kizsákmányolás helyett kettős kapcsolatot teremtenek az anyaország (központ) és a gyarmat (periféria) között. Egy birodalom hatalma a gyarmatokon nem csupán katonai fölényt jelent a gyarmattal szemben, a területek megtartásában fontos szerepet kap a gazdasági, kulturális, tudományos, vallási élet is. Ezt láthatjuk pl. a korai arab birodalom esetében, amikor az európai, közel-keleti, észak-afrikai és közép-ázsiai térségek közötti pezsgés egyfajta stabilitást biztosított. A birodalmaknak mindig volt/van valamiféle küldetése, ami igazolta különleges térbeli és időbeli létét. Az ókori Róma esetében ez volt a Pax Romana, vagyis a rómaiak által biztosított béke korszaka a Földközi-tenger medencéjében, vagy a jelenleg tárgyalt imperializmus esetében a „rabszolgaság felszámolása és a civilizáció terjesztése”. A periféria kizsákmányolása rákényszeríti a központot a különleges terhek felvállalására, vagyis olyan katonai, közigazgatási, jogi, kulturális, vallási stb. légkör kialakítására, amely a periféria szélesebb rétegei számára egy kiszámítható, biztonságos rendet nyújt. A birodalmak többnyire igyekeznek a maguk szintjéhez emelni, az anyaországhoz hasonlatossá formálni a gyarmatot.
Az imperializmus kora egy igen összetett történészi megközelítést követel, mégsem szabad abba a hibába esni, hogy a gyarmattartó hatalmakat jótékonykodóknak nevezzük. Az impériumok a kizsákmányolás fenntartásának érdekében voltak kénytelenek a perifériába pénzt fektetni, de csak annyit, amennyi éppen szükséges. Mivel azonban a rablógazdálkodók egy szűk rétege teljesen lefölözte a gyarmatokon keletkező hasznot, így folyamatos pénzhiány állt/áll fenn, amit vagy újabb hódításokkal pótoltak, vagy bányakincsek kiaknázásával, de többnyire inkább mással, pl. rabszolga-, drog-, fegyverkereskedelemmel, ami a hivatalnokok, titkosrendőrségek, kereskedelmi társaságok dolga lett. Ez ma is így van. Az Oszmán Birodalom pl. az emberkereskedelemből (és másból is) fedezte az államháztartási hiányát. A törökök nemcsak fekete Afrika lakóival csencseltek, hanem közismert, hogy magyar, lengyel, ukrán, orosz és balkáni lányok, fiúk is áruba bocsátattak egykor. Az imperializmus korában a drogkereskedelem jelentette az angolok, franciák, hollandok számára a nagy bizniszt. Az ópium már az ókor óta közismert volt a magas haszonkulcsáról, de a 18-19. században nem egyszerűen drogként került bevetésre, hanem stratégiai eszközként, a kínai állam nem katonai erővel történő meggyengítése, megdöntése céljából. Az ópium Délkelet-Ázsiából került Kínába a 15. században, a Ming-dinasztia idején, és mint gyógyszer a hagyományos kínai orvoslás részévé vált. Mivel egzotikus és drága szernek számított, ritkán használták.
Az ópium drogként a 18. század elején vált népszerűvé Dél-Kína egyes részein, ám a helyi kormányzók 1729-ben egy rendeletet adtak ki, ami korlátozta a fogyasztást. Ez az ópiumcsempészet kialakulásához vezetett, amit a britek használtak ki ügyesen. Miután 1793-ban a brit gyarmati tisztviselő, Lord George Macartney sikertelenül igyekezett órák, távcsövek, fegyverek és más technikai eszközök segítségével a kínai császárt a szabad kereskedelem kialakítására bírni, a Brit Kelet-indiai Társaság az ópiumcsempészet profi megszervezéséhez folyamodott, hiszen képtelen volt arannyal és ezüsttel fizetni a kínai teáért, porcelánért. Néhány éven belül a társaságnak sikerült kiegyenlítenie a Kínával fennálló kereskedelmi hiányt. A hatalmas nemesfémtartalékok, amelyeket Kína addig felhalmozott, zsugorodni kezdtek. Ez a kínai politikai rendszer és közigazgatás fokozódó korrupciójához vezetett. Az ördögi kerék beindult. Egyre nagyobb tömegek váltak ópiumfüggővé. Mások is kivették a részüket az ópiumkereskedelemből: pl. William Jardine és James Matheson (vállalkozásuk ma is létezik), akiket Jamsetjee Jejeebhoy báró, indiai vállalkozó látott el áruval. 1839 márciusában Kína betiltotta az ópiumimportot, és a becsempészett ópiumot megsemmisítette. A kár megfizettetésének ürügye vezetett az első ópiumháború kitöréséhez (1839–1842) Anglia és Kína között, ami angol győzelemmel ért véget a technikai fölénynek köszönhetően. Kína az egyenlőtlen békeszerződés értelmében (ez a magyaroknál Trianon lesz 1920-ban) kénytelen volt nyitni a világ felé.
A nyitás nem csupán azt jelentette, hogy a nyugati rablógazdálkodók szabad prédálásba foghattak a Mennyei Birodalomban, hanem azt is, hogy kínaiak ezrei kezdtek el kereskedőként, olcsó vendégmunkásként szétáramlani a világban, ami az ópiumszívás szokásának világméretű elterjedéséhez, és utóbb milliók nyomorához vezetett. Ebből is a korrupt politikusok, hatalmasok és rablógazdálkodók húztak hasznot.
A többi gyarmati hatalom sem maradt le az ópiumkereskedelemből származó haszonból. A franciák Indokinában, a hollandok Indonéziában kezdtek bele a vállalkozásba. A következő gondolattal zárnám a cikket: az ismeretlen drogos halálának hátterében közismert tények állnak!
WILHELM József
