A jelenlegi boszniai helyzet egyre jobban kezd hasonlítani a harmincegy évvel ezelőtti jugoszláviai történésekre, amikor már igencsak körvonalazódott a Nagy-Szerbia létrehozására vonatkozó belgrádi törekvés. Akkor vaknak és süketnek kellett lenni, hogy a nagyhatalmak vezető politikusai ne vegyék észre, miszerint a helyzet immáron olyannyira súlyos, hogy a végkifejlet szinte kizárólag fegyveres összetűzésekkel alakulhat ki. Slobodan Milošević nemcsak hogy nem zárta ki, hanem egyértelművé tette a ki tudja, hányadik balkáni háború kitörését, s ezzel fittyet hányt az ilyen-olyan közvetítésekre.

Az utóbbi időben az úgynevezett boszniai Szerb Köztársaság (ön)jelölt első embere, a hentesi szakmából kiugrott és politikai pályára lépett Milorad Dodik önfejűen igyekszik mindenki tudomására hozni, hogy az általa uralt képződmény önállósulni fog, legyen annak bármi is az ára.

Mostanában ugyan angol, amerikai és más magas rangú államhivatalnokok igyekeznek eltántorítani őt ettől, ő azonban folyton arra a daytoni szerződésre hivatkozik, amelyet talán el sem olvasott, és megállás nélkül szajkózza, hogy a szerbeknek nincs jövőjük Bosznia-Hercegovinában. Erőlteti ezt annak ellenére, hogy – talán – ő maga is tudatában van annak, hogy gazdaságilag a Republika Srpskának semmi keresnivalója sincs Európában.

A nagyhatalmi fészkekből érkezők szinte minden esetben nyilvánossá teszik véleményüket, hogy nem értenek egyet a boszniai Szerb Köztársaság önállósodási törekvéseivel. Ezeket az üzeneteket azonban Dodik meglehetősen gúnyos, politikushoz méltatlan szavakkal hárítja el. A tájékozatlanok a magatartásából akár arra a következtetésre is juthatnának, hogy ő mindenki felett áll, s csupán az általa elképzelt és felvázolt igazság az egyetlen és elfogadható.

Nekünk, szerbiai polgároknak alapjában véve nem kellene, hogy túl sok gondunk legyen ezzel a viselkedéssel, hiszen a (jelenlegi) határainkon túli történésekről van szó. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű, mivel Szerbia első embere folyton azt hangsúlyozza, hogy Belgrád minden módon segíteni fogja a boszniai (és a koszovói) szerbeket.

Azt már most is tudjuk, hogy – aligha az ő tudta nélkül – meglehetősen gyakori időközönként talicskázzák át a Drinán az eurótízmilliókat. A hangsúly azonban a mindenáronon van. Ugyanis Dodik szinte napi szinten fellángoló harciassága rossz előjel is lehet. Még sokan emlékezünk a harminc évvel ezelőtti eseményekre, amelyekben Szerbia „nem vett részt”, a négy évig tartó borzalom után a főváros Mihajlo kenéz utcájában mégis megjelentek a kéz vagy láb nélküli fiatalemberek, akik szintén „nem vettek részt” a boszniai és a horvátországi harcokban.

Az is intő jel lehet, hogy a kommunizmus bukása után a Szovjetunió és Csehszlovákia is békés körülmények között tagolódott az egykori köztársaságaira, csupán ez Jugoszláviának nem sikerült. Éppen ebből eredően a kérdések kérdése, hogy vajon a boszniai Szerb Köztársaságnak az egységes Bosznia-Hercegovinából való távozása történhet-e hasonló módon? Vagy pedig megismétlődik a közelmúlti történelem, s a Balkánnak ezen az évszázadok óta nyugtalan részén újból a nemkívánatos eszközök váltják fel a békés párbeszédet?

Alapvető naivság lenne arra számítani, hogy a nemzetközi közösség, pontosabban a két nagyhatalom ezúttal megelőzi a nagyobb bajt, hiszen a harminc, illetve a huszonkét évvel ezelőtti (koszovói) csetepaténak sem vetett gátat. Csupán akkor eszmélt fel, amikor az érdekei kerültek veszélybe. Mert – ne legyünk gyermeteg módon hiszékenyek – sem az USA-t, sem Oroszországot elsősorban nem az itteni népek érdeke vezényli, hanem kizárólag a saját, nem utolsósorban politikai és gazdasági terjeszkedési lehetőségei. Amerika ugyanis folyamatosan a politikai befolyásának növelésére törekedik, Moszkva pedig, igaz, hogy gazdasági eszközökkel, de hasonló terveket dédelget. Nem véletlen, hogy az ország számára létfontosságú földgázt a világpiaci körülményekhez képest igen nyomott áron hajlandó Szerbiának szállítani, s az általa történő vasútépítésnek is ez a célja.

A Szerbiára nehezedő egyre nagyobb gazdasági-politikai nyomást csak tetézi, hogy Kína sem ül ölbe tett kézzel. Óriási összegeket ruház be nálunk. Autópályákat és gyárakat épít, annak ellenére, hogy tisztában van azzal, miszerint főleg az előbbi tőkebefektetés rövid távon számára csak veszteséget jelent.

Ilyetén nem nehéz felismerni a tényt, hogy a három nagyhatalom számára Szerbia egyfajta ütközőzóna. A saját érdekeiket tartják szem előtt, és egy szemernyit sem törődnek Bosznia-Hercegovina, pontosabban a Drinán túli szerbek sorsával. Amolyan helyi, számukra jelentéktelen perpatvarnak tekintik a konfliktust, ahogyan általában a szülők sem avatkoznak bele az alsós gyerekeik veszekedésébe.

Mi pedig, akik közvetlenül is megtapasztalhattuk a Dodik-féle hepciás harciaskodásnak az esetleges következményeit, szinte néma tanúi vagyunk a tőlünk nem is olyan távoli vagdalózásnak. Nem volna szabad azt hinnünk, hogy Banja Luka csupán azért akar saját, másoktól független igazságszolgáltatást, rendőrséget és katonaságot, hogy az esetleges kiválás után alakilag is játszhassa az önálló államot. Szállóigének számít a színházi körökben ki tudja, mióta létező mondás, miszerint ha az előadás első felvonásában megjelenik a puska, legkésőbb a harmadikban el is sül.

Félő, hogy ez a helyzet igen veszélyes játék a tűzzel.

 BOTH Mihály