Most már szinte bizonyosra vehető, hogy már az ősz, de legkésőbb a tavasz folyamán előrehozott választások lesznek. Az még csak hagyján, hogy az államelnök ezt bejelentette, de nem felejtette el hangsúlyozni, hogy az újabb voksolásra akkor kerül sor, amikor ő akarja, vagyis egy személyben dönt az ország demokráciájának a sorsáról. Nem első eset, hogy az ilyesmit belengeti a polgárok előtt. Persze, a dolog nem ilyen egyszerű, hiszen a mindenkori nómenklatúra igyekezik alaposan előkészíteni a terepet arra, hogy rajta kívül senki se rúghasson labdába.

A vele kapcsolatos népszerűségi felmérések egész sora fogja megelőzni az eddig szinte mindegyik esetben történelminek kikiáltott választásokat. Ez annál is inkább fontos, mert Belgrádban igencsak rezeg a léc, s Aleksandar Šapić, a főváros mostani első embere sem a politikai képességei alapján került oda. Azt csak ő hitte és hiszi, hogy egy kiváló vízilabdázó Belgrádot is képes lesz közmegelégedésre vezetni. Nos, erről szó sincs, szinte a megválasztása óta követelik a leváltását. Ő azonban Aleksandar Vučić „jó embere”, s mint ilyen, természetesen érinthetetlen, akárcsak a főváros volt főépítésze, aki most az egyik miniszteri széket koptatja.

A beharangozott választásokra visszatérve, a legbiztosabb jel, hogy az államelnök egy, a nemzethez intézett látványos kiáltványban komoly fizetésemelést és a nyugdíjak kétszeri, szerinte nagyon is érezhető növelését helyezte kilátásba. Mint már annyiszor, nem győzte hangsúlyozni, hogy az átlagkereset, illetve a legidősebbek havi járandósága egyre jobban fog – euróban! – közelíteni a fejlettebb országokéhoz. Arról azonban egy szót sem ejt, hogy mennyire elég a hétszáz euró dinárértéke, hiszen a hivatalosan is bevallott infláció jóval tíz százalék felett van, a polgárok azonban nap mint nap tapasztalják, hogy a drágulás ennél lényegesen nagyobb. Ez azonban kísértetiesen hasonlít a félrelépő feleség felhördülésére, akit a férje in flagranti talált: „Kinek hiszel? Nekem vagy a szemednek!?”

Szó sem róla, az esetleges fizetés- és nyugdíjemelés ellen aligha van az érintettek közül bárkinek kifogása, de talán nem árt belehallgatni az éppen időszerű hírekbe, amelyek arról tudósítanak, hogy fél Szerbiában a szakadatlan esőzések igen komoly kárt okoztak. Utakat, hidakat mostak el, tönkretették a vetéseket, sőt, nem kevés helyen még a lakóházakat sem kímélték. Többek között Kragujevacon, ahol a város „lábánál” folyik a normális időszakban mindössze 9-10 méter mederszélességű Lepenica, de a hegyekből lezúduló vízmennyiség hatására akár fél óra alatt is képes kilépni medréből, és elsősorban a szerb autóváros szomszédságában levő Batočinán félig tölti a földszintes épületek szobáit. A keletkezett és még keletkező károk elhárítására rengeteg pénz kell, aminek előteremtését az államelnök már most elrendelte.

Ezzel párhuzamosan az általa meglátogatott falvakban és városokban óriási infrastrukturális beruházásokra tett ígéretet. Igaz, a székelykevei toprongyosan szegény sógor is ezt tette, s amikor a felesége leszidta, csak annyit mondott: „Hallgass, asszony! Nem vagyunk olyan szegények, hogy bármit meg ne tudnánk ígérni!”.

Egyébként a szavazatvásárlás előkészítését (is) szolgáló fizetésemelések és nyugdíjnövelések beharangozásával kapcsolatban az állítólag független (de a fizetését a közös kasszából kapó) Költségvetési Tanács egyik, név nélkül nyilatkozó tagja óva intette a kormányt a járandóságok ilyen mértékű emelésétől, mert – szerinte – a Vučić által említett és a pénzügyminiszter által szajkózott pénzügyi biztonság igenis meg fogja szenvedni az adakozást. Ha ugyanis a nyugdíjakra fordítandó összeg meghaladja az ország társadalmi összterméke értékének (a GDP-nek) a tíz százalékát, akkor időszerű a meghúzandó nadrágszíjra gondolni. Márpedig, ahogyan azt a szakemberek kiszámították, ez az arány elérheti akár a tizenegy százalékot is.

Persze, ha minden kötél szakad, külföldön még mindig össze lehet koldulni némi hitelt. De milyen áron? A hitelezők ugyanis, amint megneszelik, hogy valaki bajban van, érezhetően emelik a kamatot, amit egyszer valakinek meg kell adnia. Vagyis, ha ehhez a megoldáshoz folyamodunk, elfogyasztjuk az utánu(n)k jövő korosztályok jövőjét. De hát ki törődik ilyen „apróságokkal”, ha a hatalom megtartása a tét.

Mint említettük a Költségvetési Tanácsban kételyek merültek fel, ennek ellenére a szóban forgó testület egyik tagja, nevezetesen Bojan Dimitrijević a rezsimhez igen közel álló Pink tévé egyik műsorában csak arról beszélt, hogy a fizetés- és nyugdíjemelés is bizonyítja, miszerint a kormány nagyon is szívén viseli a polgárok, különösen pedig a nyugdíjasok sorsát, és minden lehetséges módon igyekezik javítani az életszínvonalukat. Mivel ő sem jobb a Deákné vásznánál, arról nem beszélt, hogy mindez hogyan fog hatni az ország pénzügyi helyzetére.

Akik hallották a nyilatkozatát, valamint a Költségvetési Tanács másik tagjának érvelését, az az érzésük támadhatott, hogy nem ugyanannál az asztalnál ültek, amikor megvitatták a témát.

De az is lehet, hogy jó balkáni módra nem tudja a jobb kéz, hogy mit csinál a bal kéz.

BOTH Mihály