Ünnepi díszben

Vasárnap meggyújtottuk az adventi koszorú negyedik gyertyáját. Ez azt jelenti, hogy elérkezett a karácsony ideje, amikor boldogan átélhetjük az ünnep sugározta végtelen szeretetet. Ilyenkor elfeledjük az esztendő gondjait, az egymás iránti ambivalens érzelmeket, és sutba vágjuk még azokat a (talán nem is mindig ok nélkül való) aggodalmakat és kételyeket, amelyek év közben teherként nehezedtek ránk, magunkkal cipeltük, olykor hangot is adtunk ezeknek akkor is, ha tudtuk, nem mindenki örömére tesszük, hiszen jobban esik a folytonos dicséretet és ünneplés, még ha mások olykor talminak érzik is.

Ünnep előtt igyekszünk rendet rakni, és díszes külsőt adni a környezetünknek. Jó, ha így teszünk a lelkünkkel is.

Jóleső érzés ilyenkor azt látni, hogy ünnepi díszbe öltöznek a közterek, egymást érik a nagyszabású vagy szerényebb, de a mindenkori körülményekhez jól igazodó alkalmai rendezvények, pedig a valós állapotok nem okvetlen igazolják a törekvést, ám ez csöppet sem látszik meg a látogatottságon, sőt a kellőképpen túlárazott alkalmi kínálat gerjesztette forgalmon sem. Elvégre egyszer élünk, és adventi időszak van.

Ilyenkor ünnepi külsőt öltenek az iskolák/óvodák ablakai és belső terei is. A meghitt hangulatot rengeteg ötlettel lehet gazdagítani, hiszen a hagyományokból bőven meríthetünk. Viszonylag könnyebben megy ez ott, ahol azonos kulturális közegből érkeznek a gyermekek. A halmozottan kisebbségi és többszörösen összetett kulturális környezetben sokkal bonyolultabb feladat, és olykor rosszuleshet, ha emiatt bárki is hátrányt érezne, akár egyénként, akár intézményként. Hasonló helyzetekből a munkám során gazdag tapasztalatokat szerezhettem. A jövő karácsonyainak egyik maximája lehetne, hogy ilyenkor ezeket próbálja meg elengedni az ember.

Zökkenőmentes félév

A vajdasági iskolákban holnap véget ér az első félév.

Bár az elnöki szózatok apokaliptikus tartalmából joggal következtethettünk, sőt tartottunk is az (ok nélkül?) vizionált súlyos körülményektől, eleddig mégsem következtek be. Az első félévben nem áll le a tanítás sem a koronavírus- vagy egyéb járvány, sem valamilyen más katasztrófa miatt, hovatovább huzamosabb időre az áramot sem kapcsolták le, legfeljebb „előre bejelentett karbantartás” okán szerte az országban, sőt a gázellátással sem voltak gondok. A távfűtőművek még ma is sokhelyütt 25–26 fokra fűtik a helyiségeket. Bombariadóról csak a múlt héten kaptunk hírt, de az is inkább a félév végi számonkérésekkel, mintsem más, reális veszélyekkel hozható összefüggésbe. Röviden és tömören: eddig zökkenők nélkül zajlik a tanév, és ha leszámítjuk azt, hogy vásárlóerő tekintetében megfelezték a pénzünket, és a (nem is igen létező) vésztartalékaink felét elvitte az infláció, akár azt is mondhatnánk, egy világméretű kataklizma fenyegető árnyékában is vígan éljük a napjainkat.

A szeretet erejével

A téli szünidő kezdetéhez jó esetben mindenütt sikerül ünnepi hangulatot varázsolni, és a nagy sietségben talán a félévi bizonyítványokat sem igyekeznek sehol karácsony előtt kiosztani. Igaz, sok gyermeknek örömöt szerez a rengeteg kitűnő osztályzat, de kár elrontani azok ünnepét, akiknél nem jött össze minden ilyen jól.

Kellő jóindulattal az iskolák dolgozóinak álláspontja is érthető: végezzünk el mindent, amit csak lehet, még az ünnepek előtt, hogy maradjon idő magunkra és a családunkra. Szerencsére sokan rájöttek: ünnepek után is marad elég, ráadásul nyugalmasabb idő a „halaszthatatlannak” tűnő feladatokra – és pénteken leteszik a naplót, hogy végre a karácsonyra meg egymásra tudjanak figyelni.

Még akkor is, ha a régen beígért, jogszabályban rögzített, de nem igazán teljesített „karácsonyi pénzjutalom” (božićnica) általában nem érkezik meg, sőt az iskolai dolgozók kisgyermekei sem mindenütt kapnak Télapó-csomagot. Legalábbis onnan, ahonnan kellene. Ez önkormányzati feladat, de jócskán van rá példa, hogy nem teljesítik, pedig mindenki szereti fennen hirdetni, mennyire odafigyel a gyermekekre.

Ezen a ponton el is jutottunk a karácsonyi ünnepkör egyik fő eleméhez, a szeretethez. A jó értelemben vett felnőtt ösztönös szeretettel tekint a gyermekekre, és szeretetet remél viszonzásul. Ez a kölcsönösség nem méricskélés tárgya: adni kell, hogy kapni tudjunk.

Az egyik szerbiai középiskola matematikatanára nyugdíjba vonult. A nagy nap egybeesett a születésnapjával. Vélhetően a hatvanötödikkel, mert a törvény szigora egy nappal sem hagyja ennél tovább dolgozni. Ljubiša Lakićević, ahogy örök életében tette, ezen a napon is bement, hogy megtartsa utolsó tanóráját. Az iskolába viszont nem tudott bejutni: mind a 150 érettségiző a bejárat előtt várta, és hatalmas tapssal, ovációval köszöntötte. A szülinapi torta sem maradt el. A diákparlement így búcsúzott szigorúnak tartott, de végtelenül tisztelt és kedvelt tanárától: sok-sok érzelemmel és olyan tiszta szeretettel, amilyent a következetes munka és a zord szigor mögül ő maga is naponta árasztott a diákjai felé.

E szívet melengető példával kívánok mindenkinek boldog, békés, szeretetteljes karácsonyt!

BERETKA Ferenc