Már a többpártrendszer hajnalán gomba módra szaporodtak a bankok. Kezdetben néhány hazai „vállalkozó” próbálkozott, később pedig a neves külföldi pénzintézetek közül is néhányan bemerészkedtek az akkori, Jugoszláviának nevezett államalakulatba. Tehették, hiszen az ország vezetése a jól ismert névvel az élen úgy értékelte, hogy ha már bank, akkor pénzt is lehet kapni/remélni tőle.

Az osztrákok, görögök, olaszok, németek ugyan nem hitték, hogy a Balkán e részén aranybányára leltek, de a politikai-gazdasági-pénzügyi zűrzavarban ők is igyekeztek halászni. Kisebb-nagyobb sikerrel. A legnagyobb „húzása” azonban két zseniális pénzembernek volt, nevezetesen Dafina Milanovićnak, aki Dafiment bank néven alapított takarékpénztárt, s azzal vált híres-hírhedté, hogy a nála elhelyezett német márka után havi tíz százalék kamatot ígért, de a kezdeti mézesmadzag-kifizetések után beszüntette a „jótékonykodást” és mindössze két év működés után, 1993-ban csődöt jelentett. Azt azonban a mai napig sem sikerült felderíteni, hogy mi lett a polgárok átveréséből származó hatalmas vagyonával, pedig – állítólag – csak Belgrádban 53 lakással és két villával, húsz városban banki képviselettel, 20 Mercedes kocsival, 254 kiló aranyrúddal és megszámlálhatatlan műalkotással, többek között az utolsó orosz cár, Romanov hagyatékához tartozó kincsekkel is rendelkezett.

A másik világszélhámos Jezdimir Vasiljević, ismertebb nevén Jezdo gazda, a Jugoskandik bank tulajdonosa volt. Rá elsősorban a sakkrajongók emlékezhetnek, hiszen ő biztosította a Sveti Stefanon lejátszott Fisher–Szpaszkij mérkőzés 5 millió dolláros díjalapját. Azóta mindketten jórészt a feledés homályába merültek. Helyüket azonban számos más, valljuk be, sokkal komolyabb bank foglalta el. Jelenleg ugyanis huszonnégy pénzintézmény működik az országban, a jelek szerint azonban ez a szám belátható időn belül érezhetően csökkenni fog, hiszen az úgynevezett kis bankok sehogyan sem tudnak lépést tartani a korábban egy országot „uralókkal”, ma már nemzetközi szintre lépettekkel. Ezek közé tartozik a budapesti Országos Takarékpénztár, vagy ismertebb nevén az OTP Bank is. Amióta ugyanis privatizálták, igen látványos fejlődésen ment keresztül. Egyik részvényes az a dr. Csányi Sándor, aki hosszú évekig elnök-vezérigazgató volt, tehát úgymond testközelből tanulta ki a szakmát. Huszonkét évvel ezelőtti magánosítását követően folyamatosan terjeszkedett, szinte kizárólag Közép- és Kelet-Európában. Ehhez az is hozzájárult, hogy a részvények 8,88 százalékát a tatár Rahimkulov testvérpár vette meg, tehát érthető a térnyerés iránya.

Ebből a sorból Szerbia sem maradt ki. Az elmúlt években ugyanis az OTP birtokába került a Kulska Banka, a Niška Banka, a Zepter Banka és a Vajdasági Bank is. Az eladott pénzintézmények (a Vajdasági Bank kivételével) gyakorlatilag nem sok vizet zavartak a szerbiai pénzpiacon, s a tulajdonosaik jobbnak látták, ha nem erőltetik a fennmaradást.

Ez a folyamat, úgy tűnik, megállíthatatlan. Már újévtől újabb négy kis bank szűnik meg a saját nevén működni. Eladásukat ugyan már nyélbe ütötték, de a hivatalos szerződést még egyik fél sem írta alá.

Okkal merül fel a kérdés, hogy mi áll a szóban forgó változások mögött. A szakemberek szerint a világjárvány alaposan rányomta a bélyegét a banki szektor profitéhségére. Az ügyfelek száma nem növekedik, s elsősorban a polgárok hajlamosak a „vándorlásra”. Amennyiben ugyanis az eddigi bankjuk változtat az ügyviteli politikáján (értsd: megemeli a szolgáltatásai árát), az emberek amolyan „kalap, kabát” alapon áthelyezik érdekeltségüket másik bankba. Azonban ennél is lényegesebb érvágást jelent a hiteligénylések csökkenése, márpedig az ezekből eredő kamat jelenti a bank igazi hasznát. Éppen ezért nem kellene azon csodálkozni, még kevésbé felháborodni, hogy az ügyfélszolgálatokban dolgozók mindenáron igyekeznek rábeszélni az embereket a hitel felvételére.

Persze, vannak ennél durvább megnyilvánulások is. Talán nincs is olyan bank, ahol nem adták ki a parancsot a dolgozóiknak, hogy havonta X számú új hitelhasználó ügyfelet kell „becserkészniük”. Ez hatalmas pszichikai nyomást jelent, s a banki alkalmazottak egy része bizonyos idő után inkább megválik a munkahelyétől, semmint tűrje a főnökök ezirányú basáskodását.

Az is lényeges körülmény, hogy Szerbia igen kevéssé érdekes terület a nagy világbankok számára. Annak ellenére ugyanis, hogy egy időben a vezető politikusok váltig hangoztatták, miszerint hamarosan nálunk is tanyát ver a német Deutsche Bank és/vagy az amerikai Citi Bank, az ügyletből nem lett semmi. Mindkét helyen ugyanis felmér(het)ték, hogy Szerbiában (is) megtelepedni nem üzlet a számukra, s inkább távol maradtak.

A „gyengék” tönkremenéséhez azonban az országok vezetői is jócskán hozzájárultak. Az általában mesterségesen alacsony szinten tartott infláció örve alatt a nemzeti bankok nem emelték, sőt egyes államokban csökkentették az alapkamatot, ami semmiképpen sem felel meg az ügyviteli bankoknak, hiszen nem követelhetnek sokkal többet az ügyfeleiktől, vagyis csökken a profitjuk. Ezt a csapást csak a nagy, általában multinacionális tőkével rendelkezők képesek elviselni, a többiek pedig egyszerűen beadják a derekukat, amennyiben egyik, vagy másik nagy bank szemet vet a részvényeik teljes mennyiségére.

Más szóval, a nagy halak felfalják a kis halakat.

BOTH Mihály