Amikor a kisebbségi nők egyetemi karrierjeit taglaló doktori disszertációmat kellett bejelentenem, az egyik egyetemi tanár (akitől a témám jóváhagyása függött) behívatott az irodájába annak érdekében, hogy elmagyarázzam neki, miért is fontos egy ilyen témával foglalkozni – mi lesz a tudományos hozzájárulás.

Két órán át beszélgettünk – nyilván inkább ő beszélt, én csak a ritkán feltett kérdésire igyekeztem minél lényegre törőbben válaszolni. Mivel tudta rólam, hogy magyar vagyok, egyes történelmi tényezőkre is kitért, elmélkedett az Osztrák–Magyar Monarchia egykori nagyságán és befolyásán, viszont a végén megállapította, amit mindenképp mi, magyarok jól bevéstünk az emlékezetünkbe történelemből: a birodalmak jönnek-mennek, egyszer fenn, egyszer lenn. A személyes kérdésekből – látván, hogy két családi nevem van – azt tette fel, hogy mivel is foglalkozik a férjem. Amikor közöltem vele, hogy az Újvidéki Egyetem Műszaki Tudományok Karán egyetemi oktató, akkor egy pillanatra leállt a hosszas elmélkedéssel, és csodálkozva feltette az immár közhelynek számító kérdést: „És miért vannak maguk még mindig itt? Hát itt a magyarok közül csak a kubikusok maradtak!” (Nyilván arra gondolt, ha már a férjemnek doktorátusa van műszaki tudományokból, és ha már adott a lehetőség a kettős állampolgárságra, biztos fel tudnánk találni magunkat külföldön.)

Na, itt akkor már én is meghökkentem, mellbevágóan hatott ez a megállapítás, a büszkeségemen is sebet ejtett. Bár nyilván túlzás volt a tanár részéről, és ő sem gondolta a szó szoros értelmében (egyébként is ilyen a kommunikációs stílusa), de az tény, hogy a magyar egyetemi oktatói káderből régebben sokkal több volt – amikor a tanár úr is pályája kezdetén járt –, és ez látványosan megcsappant. Azt válaszoltam neki, azért vagyunk itt, mert úgy érezzük, itt a helyünk, és mert a férjem addigra már tekintélyes számú évet beleölt az egyetemi karrierjének kiépítésébe, és nem szeretné vadidegenben a nulláról kezdeni. Úgy éreztem, hogy arra már nem térhettem ki az akkori beszélgetés alatt, hogy a magyar oktatók számának csökkenése nemcsak az elvándorlás szövődménye, de szerintem a tanár úr is tudta ezt…

A magyar oktatók száma jelentősen megcsappant

Talán a magyar oktatók „eltűnésének” a legdrámaibb példája az Újvidéki Egyetem Jogtudományi Kara, ahol, 2004-ben, amikor felvételt nyertem, még hat (!) magyar oktató volt, most ez a szám mindössze egyre csökkent. Ennek több oka is van. Először is Jugoszláviában működött még az ún. „nemzetiségi kulcsrendszer”, ami tulajdonképpen egy „kvótarendszer” volt, amely szerint minden nemzetiségnek arányosan képviseltetnie kellett magát az állami intézményekben, és ez az idősebb generációk elmondása szerint működött is. Emellett, persze, egyes kiemelkedő személyiségek révén sikerült is magyar szakkádert biztosítani, ezáltal magyar tanórákat, gyakorlatokat szervezni. A Jogtudományi Kar fénykorának is nevezhetjük az 1970–1991 közötti időszakot, amikor még a magyar lektorátus is működött.

A nacionalizmussal fűtött kilencvenes évek viszont megtették a magukét: a karokon belüli, főként láthatatlan, de annál körmönfontabb politikai nyomásgyakorlás, a katonai behívók, amelyek nem kerülték el a magyar egyetemi tanárokat sem, és a gazdasági és politikai helyzet kihatott arra, hogy a magyar oktatók száma jelentősen megcsappanjon az Újvidéki Egyetem karain belül.

A 2000-es évek, (látszólag) demokratikus változásokat hozva, a magyar közösségtől is a főnixmadár képességét várhatták volna el, már amennyire a 90-es évek által elszenvedett közösségi szintű érvágás után lehet újjászületésre számítani. Az újraéledés meg is történt egyes szinteken, talán politikai szempontból a legsikeresebben. Az egyetemi oktatói utánpótlás viszont korántsem tudott visszaállni. És ha ellehetetlenítik egy közösség elitképzését, derékba törik.

A másság, a nyelvi nehézségek és a(z idegen) környezet

Vajon miért van ilyen kevés magyar fiatal ma, aki tudományos-oktatói pályára léphetne Szerbiában? Erre két ok is létezik, feltéve, hogy a magyar fiatalok az Újvidéki Egyetemet választják (ritkábban a Belgrádi Egyetemet), és nem egy magyarországi intézményt: a többségi nyelv kellő hiánya vagy egyszerűen a kilencvenes évek által bebetonozott másság okoz gondot. A többségi nyelv hiányos tudása nem újdonság, de sokkal nagyobb jelentőséggel bír manapság. Ez már a felvételi vizsgánál kezdődik. Korábban az egyetemi felvételit szinte valamennyi magyar diák magyarul tehette le, így bár az egyetem küszöbét kevesebb nehézséggel tudták átlépni, de az utóbbi, lassan 10 évben végigkísérhettük a Vajdasági Magyar Diákszövetség (VaMaDiSz) és a magyar hallgatók kálváriáját a Jogtudományi Karral, mely azzal kezdődött 2012-ben, hogy a magyar hallgatóknak a szerb nyelv és irodalom kérdéseit fordították le magyarra, és abból kellett vizsgázniuk (a történelem mellett), míg addig magyar nyelvből és irodalomból vizsgázhattak. Bár mindenkinek sikerült bejutnia az alacsony pontszám miatt, egy magyar hallgató sem lett államilag támogatott, hanem önköltséges hallgatókként tanulhattak. A harc a felvételi körül a Jogtudományi Karral azóta is tart.

Főként a társadalom- és humántudományok terén jelentkeznek a valódi súrlódások, hiszen ott a nyelv (szinte) az egyetlen eszköze, így állandó nyomás nehezedik a kisebbségi hallgatókra, sokszor először el kell sajátítaniuk a szerb nyelvet a tanulmányi évek kezdetén, majd csak utána tudnak rendesen a tanulmányaikra összpontosítani.  Ez egy állandó szorongást kelt bennük. Sokan fel sem veszik a harcot ezzel a hátránnyal, elveszítik a lendületüket, és még bizonytalanabbá válnak, fátumszerűen elfogadják a hátrányos helyzetüket, és nem küzdenek ellene. Ennek több következménye lehet: vagy feladják az egyetemi tanulmányaikat, és Magyarországon folytatják tovább, vagy befejezik a tanulmányaikat gyakran alacsonyabb átlageredménnyel (tisztelet a kivételeknek, mert tényleg vannak kimagasló tehetségek, akik előtt nincs leküzdhetetlen akadály), mint amit elértek volna, ha anyanyelven tanulhatnak.

A nyelv mellett ott a másságérzet is, hiszen még ha jól is beszélik a szerbet, a nevük révén mindjárt „kilógnak”, illetve a kulturális különbségek is választófalnak mutatkoznak. Továbbá téves felfogás (főleg a többségi tanárok által), hogy ha egy diák az egyetemi tanulmányai előtt minden szintet magyarul végzett, de egy többségi környezetben nőtt fel és jól (akcentus nélkül) beszéli a szerb nyelvet, akkor annak az égvilágon semmi gondja nem lesz a többségi nyelven folytatandó egyetemi tanulmányokkal… Ez egyáltalán nincs úgy, a tanulási nyelv mellett a környezet is teljesen megváltozik. A magyar diákok általában egy többnyire védett „kisebbségi világban” nőnek fel a kisebbségi nyelven folyó általános és középiskolás tanulmányiak alatt, egy „buborékban”, mely az egyetem kezdetén kifakad, és nem tudja mindenki kellőképpen feltalálni magát egy új, korántsem barátságos környezetben. Ezért nagyon is jól jön, ha az egyetem épületén belül bevárja őket néhány magyarul beszélő és magyar identitással rendelkező tanár. Sokszor ez adja a kellő löketet, a tanáraik biztatása és magyar nyelvű (régebben, míg több magyar hallgató volt egy-egy karon, akkor magyar nyelvű előadások/gyakorlatok is léteztek) konzultációja csodákat művelhet.

Summa summarum, a másság, a nyelvi nehézségek és a(z idegen) környezet (ide még a társadalmi nemszempontú különbségeket is besorolhatjuk, hiszen a nők több sztereotípiával és előítélettel szembesülnek) megteszik a magukét, a későbbiekben sokkal kevesebb lehetőségük adódik egyes foglalkozásokat betölteni vagy karriert építeni, mint például éppen az egyetemi tanári és/vagy kutatói karriert, amelynél a magas átlag feltétel, és előnyt jelent.

A hallgatók száma a népszámlálási adatok tekintetében

Egyébként az egyetemi intézményekben való képviseltség is a kisebbségi közösség erejét/hanyatlását mutatja. Ha az utolsó, 2011-es népszámlálási adatokhoz tartjuk magunkat, Vajdaság összlakosságának 13 százaléka volt magyar (nyilván ez a százalék azóta már puszta imagináció, és a kettős állampolgárság mellékhatásként lemorzsolta a közösséget), akkor minden nyolcadik egyetemi tanárnak és minden nyolcadik hallgatónak is magyarnak kellene lennie. Ez koránt sincs így, a hallgatók számát illetőleg sem, mindössze 6,7 százalékuk volt magyar a 2009–2013-as iskolaévekben az Újvidéki Egyetemen, tehát mindössze minden 16-dik hallgató (ide az ÚE Karain belül tanuló hallgatókat sorolhatjuk, a magánkarokon, illetve a főiskolán tanulókat nem).

Szerbiában ugyanis nehéz nemzetiségre vonatkozó adatokhoz jutni, mivel az alkotmány 47. cikkelye értelmében a nemzeti hovatartozás feltárása nem kötelező, így nyomon követni a nemzeti kisebbségek arányát az állami intézményekben igen nagy kihívásnak bizonyul. Tehát míg a hallgatóktól az egyetem a beiratkozási formanyomtatványon még meg is kérdezi a nemzeti hovatartozásukat (és akkor azok vagy kitöltik, vagy nem), a magyar nemzetiségű egyetemi oktatókról már semmilyen nemzetiségre vonatkozó adatot nem kér, így a magyar közösség önszorgalomból tudja csak megszámolni akadémiai nyáját. Ehhez a Vajdasági Magyar Akadémiai Tanács (VMAT) civil szervezet adattára jónak bizonyult, viszont a több mint háromszáz bejegyzett tag nagy része már nyugdíjas. Ha meg a fiatalabb generációra világítunk rá, vagy eleve már magyarországi intézményben szerezték a doktori fokozatukat, és így egy magyarországi felsőoktatási/kutatási intézményben tevékenykednek, vagy olyan eset is volt, hogy a szerbiai PhD-fokozat után, belátva, hogy nem lesz esélyük bennmaradni a szerbiai felsőoktatási rendszerben, vagyis oktatói titulust szerezni, magyarországi intézményből jövő ajánlatot fogadták el. Egyes magyar oktatók maguk mellé magyar tanársegédeket is javasolhatnak – ha erre van alkalmuk, viszont egyesek épp nem azokat javasolják, mert nem szeretnének pozitív diszkriminációt alkalmazni, másoknak nincs alkalmuk vagy joguk (!) javasolni tanársegédet, ez persze az intézményen belüli erőviszonyoktól függ. Mint fenn már említettem, sokan a magyar hallgatók közül a PhD-t Magyarországon szerzik meg, és ha visszatérnek Szerbiába, akkor a külföldön szerzett tudást sokszor nem tudják az itthoni felsőoktatói/kutatói hálózaton belül kamatoztatni – már ott kezdődik a gond, hogy hogyan nosztrifikálják majd a doktori diplomájukat. Vannak, akiket a tudomány hívó szava később szólít magához, nem közvetlenül az alap- vagy mesterképzés közben, és bár megszerzik a PhD-t valamely szerbiai felsőoktatási intézményben, sokszor annak kapuink kívül maradnak.

Vis unita fortior

Na de mi történik akkor, ha egy kisebbségi magyar mégis bekerül Szerbia felsőoktatási rendszerébe? Itt jól jön a híres EDDA, A kör című dal, amely szövege szerint akkor „körbevesznek jó barátok és rosszak…”. Ritka szerencsés az, akit az előzők vesznek körbe, és nem az utóbbiak.  Egy kedves interjúalanyom, egyetemi oktató, akivel a doktori kutatásom keretében beszélgettem, azt nyilatkozta, hogy a magyarnak kétszer többet kell teljesítenie a többitől, hogy a többségi nemzettársai elfogadják. A küzdelem ugyanis folytonos: a felsőoktatásban meghatározott idejű szerződésekkel foglalkoztatottak az oktatók (kivéve a rendes egyetemi tanárt, akinek meghatározatlan időre szól a szerződése, de hosszú és göröngyös az út addig), és a bizonytalanság ezáltal állandó. Az ún. „rendszerben maradás” feltétele a kapcsolati háló kiépítése (az előrehaladás szabályzatban leírt feltételeinek teljesítése mellett, mint például a kellő számú és minősítésű tudományos publikáció), mely a kisebbségi egyetemi oktatókra nézve úgyszintén kettős küzdelem. Az egyik természetesen a többségi kollégákkal való viszony, hiszen tőlük függ majd az előrehaladás/megmaradás az egyetemi intézményen belül (az ő javaslatukra hosszabbítják meg a kisebbségi oktatók szerződését, vagy éppen annak hosszabbítása marad el), a másik viszont a kisebbségi vonal, mely, ahogy egy neves tanárnő mondaná, úgyszintén fontos, hiszen „a nyáj felé kell húzni”, mert vis unita fortior – az egységben és összetartásban (is) rejlik az erő. Feltéve, ha a nyájban nem lapulnak farkasok is.

Az MNT ösztöndíjhálózata ma már nagy segítség a Szerbiában tanuló magyar egyetemi hallgatóknak, az Európa Kollégium is kohéziós erőnek bizonyult. Emellett a kutatás iránt érdeklődő hallgatók számára a Felsőoktatásai Kollégium és a Vajdasági Magyar Tudományos Diákköri Konferencia (VMTDK) is fejlődési teret biztosít. A szál viszont ott szakad meg, amikor a fiatalokat be kellene emelni a szerbiai felsőoktatási rendszerbe, itt már nincs közösségi (külső) támogatás.

A küzdelmeknek tehát se szeri, se száma, és kellene egy közösségi felismerés, hogy a magyar hallgatók és a magyar oktatók/kutatók is fontosak, és azon kell dolgoznunk, hogy mind a kettőből minél több legyen. Eljött az idő a különböző csatabárdok elásására.

Amikor a nyári szemeszter elején az egyik magyar nevű hallgatómnak (akiről azt mondták a kollégái, hogy az Európa Kollégiumban lakik, így biztos voltam benne, hogy nem csak a nevében magyar) magyarul válaszoltam az általa írt szerb nyelvű levelére, külön megköszönte, hogy az anyanyelvén írtam. Igazából mindkettőnknek sokat jelentett ez a felismerés és lehetőség.

LENDÁK-KABÓK Karolina