Ötvenhárom évvel ezelőtt készítette el Bacsó Péter A tanú című filmjét, amely ugyan tíz évig egy dobozban porosodott, mivel Aczél György, Magyarország akkori kultuszminisztere betiltotta, de amikor végül a közönség elé került, szinte egy csapásra szállóigévé vált egy mondata: „A nemzetközi helyzet egyre fokozódik.” Napjainkban ezt szinte mindenki elmondhatja, de a geopolitikai helyzetét illetően leginkább Szerbiára érvényes.
Az EU és a NATO ugyanis valósággal zsarolja Szerbiát az Oroszország elleni büntető intézkedések bevezetését illetően. Azzal Amerika és a nyugat-európai országok is tisztában vannak, hogy Belgrád ilyen jellegű lépése gyakorlatilag semmit sem jelent a Nagy Medvének, csak amolyan bolhaköhögésként értékelhetik Moszkvában, hiszen nem ők függnek tőlünk, hanem… Ennek ellenére igaz, egyelőre csak nagyköveti szinten, hiszen magasabb rangú orosz tisztségviselők számára derogál (méltóságon aluli), hogy Szerbiával szemben exponálják magukat a világ előtt, és komolyan fenyegetőzzenek. A belgrádi nagykövet ugyanis köntörfalazás nélkül és a diplomáciában elítélendő nyers hangnemben hívta fel Vučićék figyelmét, hogy „Ne felejtsék el, hogy mennyire függnek tőlünk!”, és a szankciók esetleges bevezetése komoly károkat okozna a szerbiai gazdaságnak. Persze, nem arról a néhány száz tonna almáról van szó, amelyért az orosz „üzletemberek” a mai napig nem fizettek a horgosi gazdáknak, hanem a kőolajról és a földgázról. Ezt a vagdalódzást is azonban fenntartással kell fogadni, hiszen egy ilyen intézkedés egyértelművé tenné, hogy Oroszország lemondott a NATO által teljesen körülvett Szerbiáról, mint érdekövezete részéről, ami elsősorban a prištinai vezetésnek felelne meg, hiszen közismert tény, hogy Szerbia ilyen vonatkozású területi fennhatóságát – nyilvánosan – szinte csak Oroszország támogatja.
Ehhez párosul a nyugati nyomás is, hiszen az észak-atlanti szövetségnek éppen az a célja, hogy térségünkből teljesen kiszorítsa Putyinékat, bekebelezze Szerbiát, s akkor maradéktalanul uralhatja az egész Balkán-félszigetet.
Persze, felmerülnek megválaszol(hatat)atlan kérdések is. Elsősorban az, hogy miért fontos egyik vagy a másik félnek ez a tenyérnyi, a világtérképen szinte észrevehetetlen ország? Hiszen a világ politikailag és hatalmilag már régen kétpólusú. A miénkhez hasonló állam(ok) a nagyhatalmak által való maguk alá gyűrése olyan, mint az orosz zsebszámológép: nem oszt, nem szoroz. És mégis.
Ezzel az egyre élesebb (és veszélyesebb) versengéssel csupán a szerb vezetőség gondjait szaporítják, illetve esetenként tálcán kínálják fel a lehetőséget, hogy a belgrádi nómenklatúra borzasztóan fontosnak érezze magát, mint például a Lavrov-esetben. Vučićék azon siránkoznak, hogy a NATO-csúcs Bulgárián, Észak-Macedónián és Montenegrón keresztül Szerbia önállóságát vonta kétségbe, miszerint megvonta Belgrádtól a jogot, hogy érvényesítse saját diplomácia érdekeit. Valójában erről szó sincs! Az átrepülés megtiltása csak és kizárólag az oroszoknak szólt. Lényegében ez is egyfajta erőfitogtatás volt, miszerint a NATO a nemzetközi kapcsolatok vonatkozásában is „be akarja zárni” a saját határain belül a Kremlt. Ezzel Moszkvában is tisztában vannak, s érthetően idegessé teszi őket. Ebből ered az is, hogy egyre meggondalatlanabb, a diplomáciában elítélendő nyilatkozatokat tesznek, vagyis kendőzés nélkül fenyegetőznek. Teszik ezt nemcsak a számukra gyámoltalannak számító Szerbiával, de a sokkal nagyobb politikai, katonai és gazdasági hatalmakkal szemben is.
Emlékeztetőül tesszük hozzá, hogy Putyinék már a nukleáris fegyverek esetleges bevetéséről is beszéltek, pedig azzal ők is tisztában vannak, hogy a náluk található hatezer-négyszáz ilyen robbanófejjel szemben áll hasonló mennyiségű atombomba. Vagyis éppen elegendő ahhoz, hogy a földet hússzor megsemmisítsék. Ez azonban az oroszokat „nem zavarja”, s a vagdalózásuk mögött fellelhető szándék Dugonics Titusznak a nándorfehérvári vár ostrománál tanúsított magatartására emlékeztet, valamint Hitler szándékához hasonló. Dugonics a törököt vitte magával a halálba, Hitler pedig az egész világgal szándékozta ugyanezt tenni. S mintha őket tervezné másolni az orosz vezetés.
Ennek azonban számos kis ország és nép járulékos veszteségként fogja meginni a levét, többek között Szerbia is, hiszen az idő múlásával egyre szorul az a bizonyos politikai harapófogó. Józan paraszti ésszel elemezve Belgrád helyzetét, akár azt is mondhatjuk, hogy a két szemben álló fél (a NATO és Oroszország) gyáván olyan államra gyakorolt nyomással akarja demonstrálni erejét és hatalmát, amely gyakorlatilag folyamatos védekezésre van berendezkedve, hiszen az élet egyetlen területén sem lenne képes visszavágni. Az is bizonyos, hogy ebben a helyzetben nincs az a fentebb említett józan paraszti ész, amelyik képes lenne kihúzni az egyértelműen kutyaszorítóban levő országot.
S valószínűleg ez Vućičéknek sem fog sikerülni. Ennek árát pedig mi, Szerbia lakosai fogjuk megfizetni.
BOTH Mihály
