l kell ismerni, csodálatos találmány a statisztika. Egy halom valós adatot számtalan módon fel lehet dolgozni, s olyan kimutatás készíthető belőle, amilyent a „megrendelő” óhajt. Erről már igen régóta egy vicc is kering a nagyvilágban, miszerint a főkönyvelői állásra többen is jelentkeztek, de az egyszerű kérdésre, hogy mennyi 2 x 2, egy kivételével mindannyian rávágták, hogy 4. A leginkább agyafúrt jelölt azonban visszakérdezett: „Mennyi legyen!?”
Nagyjából ezzel az előítélettel kell(ene) fogadnunk az országos statisztikai hivatal ama nemrégen megjelent kimutatását is, amelyből kiderül, hogy történelmi legalacsonyabb szinten van Szerbiában a munkát keresők, tehát a munkanélküliek (?) száma. Az utóbbi tíz hónap alatt ugyanis több mint 190 000 személyt helyezett el a Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálat, s a nyilvántartásukban jelenleg mindössze 482 000 név szerepel, közülük is alig huszonkilencezren szorulnak munkanélküli segélyre. Egy évvel korábban négyezerrel többen jogosultak a szóban forgó juttatása. Egykoron ezek az emberek a szerbiai átlagfizetésnek megfelelő összeget kaptak kézhez, napjainkban azonban sokkal szűkmarkúbb az állam, hiszen 23 000 és 54 000 dinár között mozog a bruttó segély. Az egészségügyi és a nyugdíjbiztosítási járulék, valamint az adó levonása után 15 000–35 000 dinár marad, amit a munkanélküli elkölthet. Ez azonban csak a közvetlenül érintettek számára lényeges körülmény. Habár a jelenlegi (és bármikori) körülmények között igen nehéz elképzelni, hogyan lehet megélni tizenötezer dinárból egy hónapig. Ezt a hitetlenkedés pedig csak fokozza a fentebb említett adat, miszerint 482 ezren munka nélkül tengődnek, de csak alig 29 000 jut némi járandósághoz. És a többiek? A hivatalos válasz erre a mellébeszéléssel egyenlő, viszont a mindennapi életből tudjuk, hogy eddig (ezek közül) senki sem halt éhen, hiszen aki nem válogatós, az mindig talált pénzkereseti lehetőséget.
Figyelemre méltó a munkanélküliek nyilvántartásában levő személyek képzettségi összetétele is, egyharmaduk ugyanis szakképzetlen vagy félig képzett. A gyakorlatban az utóbbiak is kétkezi munkások közé sorolhatók, hiszen a dolgozók említett kategóriája csak a szocializmusban létezett. Ők is csak a fizetési listán való elhelyezésüket illetően szereztek tudomást arról, hogy egy árnyalattal a semmihez sem értők felett állnak. A munkanélküliek legtömegesebb csoportját, vagyis mintegy felét a középiskolai végzettséggel rendelkezők alkotják. Ha alaposabban elemezzük ezt a körülményt, igen könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy ebben az adatban könyékig benne van a mindenkori hatalom félresikerült oktatási rendszere, ugyanis minden magára valamit is adó kisváros az elmúlt évtizedekben igyekezett a felsőbb hatóságoknál kiharcolni egy vagy több középiskola megnyitását. Ebben az volt a logika, hogy ezzel megkönnyítik a helyi és a község vonzáskörébe tartozó gyerekeknek, nemkülönben a szüleiknek is a továbbképzés lehetőségét. A balkáni „jó” szokás szerint azonban nem gondolták végig a dolgot, s teljesen szem elől tévesztették azt, hogy vajon hol fognak munkát találni a friss érettségi bizonyítvánnyal rendelkezők.
Tévedés lenne ezt a balfogást a politikai félfordulat után hatalomra kerültek nyakába varrni, hiszen például 1966-ban, tehát az örökösnek hitt szocializmusban a kevevári mezőgazdasági iskola növénytermesztési és baromfitenyésztési szakát befejező több mint ötven tanuló közül mindössze négyen-öten maradtak meg eredeti szakmájukban.
A munkanélküliek táborának legkisebb részét, pontosabban 16 százalékát a főiskolai és egyetemi diplomával rendelkezők alkotják. Sokan közülük valóban nem találnak munkát, hiszen egy Szerbia méretű országnak aligha van szüksége több száz politológusra, régészre vagy időjósra.
Az is szembetűnő, hogy a Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálatnál havonta kilincselők fele 30–50 éves, egyharmaduk pedig ennél fiatalabb, vagyis még a pályája kezdetén lenne, ha találna megfelelő állást.
Az illetékesek szerint Szerbiában mindenki számára van munka, aki dolgozni akar. Elsősorban azonban az egyetemi végzettségűek megszokták a tanulmányi évek alatt a nagyvárosi életet, s igen gyakran még annak árán sem akarnak elszakadni ettől, hogy munkanélküliként, esetleg a szülők támogatására szorulva tengetik „nagyvilági” életüket annak ellenére, hogy (elsősorban a kezdő orvosok) falun viszonylag kényelmesen élhetnének.
Az elmondottak után arról is szót kell(ene) ejteni, amiről a hivatalos statisztika mélyen hallgat, nevezetesen a képzett szakemberek elvándorlásáról. A nemrégen közzétett adatok szerint újévtől október végéig Szerbiából csaknem negyvenezer fiatal távozott, és aligha valószínű, hogy ez a folyamat hamarosan lelassul, netán megfordul. S akik vándorbotot fogtak, tettükkel csökkentették a munkanélküliek táborát.
Álságos tehát dicsekedni a statisztikai hivatal által ismertetett adatokkal, anélkül, hogy azok mögé néznénk. Mert így csak látszatsikerről beszélhetünk.
BOTH Mihály
