Lassan egy éve annak, hogy Pásztor István elhunyt a VMSZ elnökeként, s hogy a poszton először csak ideiglenes, majd a kongresszus után állandó jelleggel követte őt a fia, Pásztor Bálint. Sokan kérdezték akkor, s kérdezik talán még most is, hogy mennyire változott meg a párt korábbi irányvonala, belső kultúrája. Tizenegy hónap már talán elegendő időtáv ahhoz, hogy levonjunk bizonyos következtetéseket. Szorítkozzunk most két tünetszerű esetre.

Ahogy arra a Szabad Magyar Szó felhívta a figyelmet, a Szabadkai Magyar Rádió augusztus 27-ei adásában Pásztor Bálint arról szólt néhány szót, hogy egyeztetett Hajnal Jenővel. Így hangzott: „Egészen konkrétan arról beszéltünk, hogy vállalná-e azt, hogy a nagy múltú, de az elmúlt években, hát, elég gazdátlan módon működő Létünk folyóiratnak a főszerkesztője legyen, és Hajnal Jenő elnök úr vállalta ezt a fölkérést, aminek én nagyon örülök. Úgyhogy nemcsak a szavak szintjén beszéltünk arról, hogy »hát, számítanék rá, aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz«. Egyébként pedig ez egy újabb bizonyítéka annak, amit szoktam mondani, és nemcsak mondani, hogy mindenkire szükség van, és mindenkivel együtt tudok és együtt is szeretnék működni.”

A Létünk nem az a típusú nyomtatott lap, amiért egymást taposnák agyon az emberek a könyvesboltokban. Alapvetően társadalomtudományi szakfolyóiratról van szó, s mint ilyen, híven szolgálhatná a vajdasági magyar társadalom önismeretét, ahogy egyébként ezt tette is évtizedekig – tekintet nélkül arra, hogy egy szűk közösség olvasta, olvassa. Mint ismeretes, az utóbbi időben tetszhalott állapotba került Mészáros Zoltán történész távozása után, s miután látványosan nem sikerült találni az élére főszerkesztőt (pedig kompetens jelentkező lett is volna, akinek azonban elúsztatták a pályázatát – erről olvassák el a Szabad Magyar Szó korábbi anyagait), egy ideig úgy tűnt, el is engedik a kezét. Úgy fest a dolog, hogy ennek vége, ugyanis Hajnal „vállalja a munkát”.

Az az 1954-es születésű Hajnal Jenő, akinek alapos intézményvezetői és művelődésszervezői tapasztalatai vannak, ill. mondjuk ki: megbízható VMSZ-es káderként irányította a Magyar Nemzet Tanácsot két cikluson át. Innen nézve szinte érthető, hogy nem tudott tudományos munkával foglalkozni, hiszen más volt a dolga, ám a Létünk főszerkesztői posztja mégiscsak megkövetelne ilyen tapasztalatot. Mi több, doktori végzettsége nincs, miközben korábban épp ez okozott gondot a legutóbbi főszerkesztőváltást követően. A legnagyobb baj azonban talán mégiscsak az, hogy a pártelnök azelőtt „zsírozta le” a dolgot, mielőtt hivatalosan is kiírták a főszerkesztői pályázatot – ahol, mit ad Isten, már a mgr. fokozat is elég…

Néhány héttel későbbi hír volt, hogy a Magyar Nemzeti Tanács szeptember 20-i ülésén a képviselők megszavazták, hogy a Magyar Szó „megbízott főszerkesztője” Varjú Márta legyen. Ő az emlékezetes, 2011-es fiaskó óta felel a napilap tartalmáért, tehát a Létünktől eltérően itt elég komoly folytonosságról van szó, ám arra szinte kár vesztegetni a leütésszámot, hogy jelezzük: minden ízében a párthoz bekötött vezetőről van szó.

Mind Hajnal, mind Varjú a Pásztor István-i érában váltak meghatározó káderekké, s bizonyították alkalmasságukat a VMSZ által „menedzselt“ rendszerben való szerepvállalásra. Figyelem! Olyan intézményekért feleltek, ill. felelnek, amelyeknek papíron és névleg az égadta világon semmilyen közük sincs a párthoz, van viszont például a Forum Könyvkiadóhoz vagy az MNT-hez. A párt foglalkozhatna a saját szervezetével, különféle testületi, parlamenti frakcióival stb., míg az intézményeket legfeljebb kívülről, jóindulatúan, egyenlőségre törekedve segíthetné. Anélkül viszont, hogy bedugná az orrát olyan nyílászárókon, ahol ezeket nem kéne bedugni.

Nos, itt, ezen a ponton tetten érhető az, hogy mi is voltaképpen a despotikus pártpolitika kisebbségi közegben. Olyan valami, ami nemcsak képes, hanem kifejezetten törekszik is keresztülkúszni a struktúrákon, a paragrafusokon, egy-egy intézmény autonómiáján. Persze megkérdezhetjük, hogy vállalná-e más ezen intézmények vezetését. Ezt nem tudjuk, s az is lehet, ismerve a lerongyolódott és politikával túlontúl átitatott vajdasági magyar közéletet, hogy pillanatnyilag nem lenne senki sem. Sőt az is lehet, hogy „már” nem lenne senki sem annak ellenére, hogy még szerencsére vannak 20–40 éves fiatal értelmiségiek, akik a nemzetközi tudományos közegben is jártasak, több nyelvet beszélnek, s bizonyára elképzelésük is lenne a Létünk megújítására.

Pásztor Bálint káderpolitikája nem sok eltérést mutat az apjáéhoz képest. Azt már tényleg csak említsük meg, hogy az interjú tanúsága szerint a végképp hétpróbás VMSZ-es veteránnak számító Kern Imrével is folytatott megbeszélést a művelődéssel kapcsolatosan… Persze az elmúlt hónapokban a különféle testületekbe kerültek új emberek (akár a pártelnökségbe, akár a képviselő-testületekbe), de az összkép sem a káderpolitika, sem más egyéb téren nem azt mutatja, hogy itt bármilyen komolyabb változás történne ahhoz képest, mint amit megszoktunk 2007 és 2023 között. Mit több, főleg a Hajnal-eset szól arról, hogy a pártelnök a „sminkelésre“ sem akar már figyelni. A volt MNT-elnök szépen csendben is a folyóirat élére kerülhetett volna, ám hogy ezt egy rádióinterjúban, látszólag szenvtelenül, magától értetődő módon jelenti be az elnök, az mégiscsak egy jó nagy adag cinizmus terméke. Más nem lehet. Csak a párt szava számít, a többi le van ejtve. „Ez van, kedves vajdasági magyar szavazóink. Valami nem tetszik?“ – hangzik a gesztus üzenete.

VATAŠČIN Péter