A legújabb kori szerbiai történelemben a mai nap (május 20.) sokak számára igencsak kellemetlen emlékeket idéz fel. Nem is csoda, hiszen Szerbia (akkoriban: Szocialista Köztársaság) Népképviselőháza 1989-ben ezen a napon fogadott el egy törvényt, amelynek hivatalos elnevezése szerbül: Zakon o zajmu za privredni razvoj u Socijalističkoj Republici Srbiji, magyarul pedig Törvény Szerbia Szocialista Köztársaság gazdasági fejlődését biztosító hitelről, 1. amit mindenki Zajam za preporod Srbije (Hitel Szerbia újjászületéséért) néven ismert, mivel az addig nem tapasztalt óriási médiakampány megkísérelte belesulykolni még az egyszerű halandók fejébe is.
A törvény lehetővé tette, hogy a polgárok (a szalmazsákban tartott) megtakarításaikért kötvényeket vásároljanak, de azt is, ha mégsem igényelnek kötvényt, ajándékozzák a pénzüket Szerbiának. A törvény mindezt csak lehetőségként rögzítette, de miközben az információ eljutott a legalsóbb szintekre, a megbízható vezető káderek mindezt elvtársi vagy szocialista kötelezettségként kommunikálták az „alattvalóik” felé.2.
Így igen sok vállalat, élükön a beteges sovinizmussal megfertőzött vezetőkkel óriási eszközöket, a munkásaik számára szintén nem elhanyagolható pénzt ömlesztettek át az e célra megnyitott deviza-, valamint dinárszámlára. Énnek ékes példája, hogy az elképzelés kiötlői elkészítettek egy listát a Szerbiában működő 55 külkereskedelmi vállalatról, amelyektől elvárták, hogy összesen 350 millió dollár értékben jegyezzenek hitelkötvényt. A lista első helyén a Genex állt 25 millió dollárral, azt követte az Inex (15 millió dollár), az RTB Bor-Jugotehna – a bori rézbánya külkereskedelmi vállalata (15 millió dollár), a Jugohemija (8 millió dollár), majd a Centrocoop és a Voćarcoop (7-7 millió dollár) stb.
Megmozdultak a nemzeti mítosz, különösen a Voždnak – vezérnek – becézett Milošević által Rigómezőn, egészen pontosan Gazimestánon tartott nagygyűlésen elmondott beszéde hatására a rózsaszín ködbe ájult polgárok, például azok, akik a külföldön, vendégmunkásként összekuporgatott devizájukat, na meg a nyugdíjasként (meglehet, megérdemelten) kapott pénzüket fizették be a szent célra. Legismertebbek közülük az a korosodó hölgy volt, aki az élete hátralévő napjaira félretett ékszereit adta, avagy egy zimonyi polgár, aki fél kiló aranyát, na meg egy családfő, aki vajdasági házát áldozta fel Szerbia (Milošević) oltárán, a hatalomhű média pedig követendő „hazafiakként” számolt be ezekről a személyekről.3.
Olyannyira sikeres volt az akció, hogy már június 14-én ki is írták a pályázatot az összegyűlt eszközökre, jelentkezhetett minden vállalat (lehetett az állami, társadalmi vagy magán), de akár magánszemély is, hogy fellendítse tevékenységét, azonban a pályázat eredményét homály fedi. Nem telt el sok idő, az így összegyűlt vagyon egyik pillanatról a másikra semmivé vált. Mivel senki sem számolt be e mérhetetlen eszköztömeg sorsáról, csak feltételezések maradtak, de akár bizonyosságként is kimondhatjuk: az utolsó paráig a még hivatalosan Jugoszláv Néphadseregnek (akkoriban Európa második legnagyobb hadereje volt) nevezett szerbiai katonaságnak felfegyverzésére herdálták el. Különben hogyan lehet magyarázatot adni arra a tényre, hogy a szinte hetente északkeleti irányból (az akkor még Szovjetuniónak becézett Oroszországból) a légtérbe érkező több óriási teherszállító repülőgép zajától nem lehetett rendesen aludni az északi tájakon (tehát még Oromhegyesen sem). Valami hasonlót éltünk át majd tíz évvel később, 1999 áprilisában, de akkor már nem északkeletről, hanem (a Vajdaságban) északnyugatról, valamint (Koszovóban és Dél-Szerbiában pedig) délnyugatról, ráadásul sokkal hangosabban, mintha az utcán tankok vonultak volna végig, pedig több mint 10 kilométer magasságban érkeztek a B-2 besorolású nehézbombázók meg a többi harci gép. Azonban ezeket a repülő szerkezeteket nem a Szerbia újjászületésére összegyűjtött eszközökből pénzelték, így erről most nem szándékozok írni.
Úgy tűnik, a mai Szerbiában is küszöbön áll valami hasonló. Az, hogy nagy valószínűséggel be is fog következni, lassan már senki számára nem kérdéses, mivel a hatalmon levő Szerb Haladó Párt és szövetségesei, köztük e szövetséget nagy hangon hirdető Vajdasági Magyar Szövetség is elárasztották a médiát a számtalan jótettükről szóló hírekkel (a Covid–19-pandémia elleni védőoltások beszerzése, a gazdaság újraindításáért nem éppen szűk marokkal mért pénzszórás a már lassan alig működő vállalatok munkásainak, a nyugdíjasoknak, a munkanélkülieknek, a Koszovón élő minden szerb nemzetiségű polgárnak meg a Bosznia-Hercegovina területén található – akár bábállamnak is nevezhető – Boszniai Szerb Köztársaság hatalmi struktúráinak).
Erről már részletesebben a folytatásban olvashatnak, addig az idősebbek akár el is gondolkodhatnak, hogyan tudták túlélni a fenn leírt mozgalmas időszakot.
BALLA Lajos
_________________________
“Službeni glasnik SRS”, br. 25/89, 49/89, 56/89, 57/89, 9/90 i 32/90 – ebben a hivatalos közlönyben lehetne meglelni, azonban a szövegét hiába kerestem az interneten, egyedül csak utalást találtam rá, hogy ezen a címen: http://www.arhivyu.gov.rs/active/sr-latin/home.html talán rá lehet lelni, de csak azoknak, akik kutatási engedéllyel rendelkeznek.
https://vidovdan.org/info/zajam-za-veliku-pljacku-srbije-30-godina-od-zajma-za-preporod/
