Nem szólunk: ha késik a fizetés, ha fényképezzük a szavazólapot, ha nincs hely a kórházban, ha a tüntetéseken bántanak bennünket, ha nincs megfelelő minőségű ivóvizünk, ha szennyezik a folyóinkat, ha a kanadai nagynéni pénzt küld, ha eltűnik a felvétel a fizetőkapunál. Éppen ezért nincs jogunk az áldozatoktól azt kérdezni, hogy eddig miért hallgattak, helyette támogatni kell őket, hogy amikor készen állnak rá, akkor megszólaljanak.
Több mint három és fél évvel ezelőtt a műsorvezető ezekkel a mondatokkal indította a Nova Televízió híradóját.
És, ugye, mi sem szólunk: ha a gyerekeink életveszélyes iskolákba járnak, ha hónapokat késnek a magyar nyelvű tankönyvek, ha valakit képletesen szólva elüt a vonat, ha olyanok kapnak díjat, akik korábban, saját bevallásuk szerint szégyelltek felszólalni a magyarok előtt a múltjuk miatt, ha előre közlik velünk, felesleges a pályázat, már eldőlt, ki lesz a főszerkesztő, ha a (köz)vállalatvezetés hibájából eredő hiányt úgy pótolják, hogy megemelik a közműdíjakat, ha a szemünk előtt zajlik a kontraszelekció.
Akár azt is lehetne mondani, hogy aranykorban hallgatni arany. Lehetne, miért is ne, a legtöbben ezt teszik. Arra viszont nem gondolnak, hogy minden egyes hallgatással csak erősítik, hogy a gyerekeik és az unokáik egy másik országban álljanak munkába. És amikor ez megtörténik, akkor már tényleg kár a szóért, akkor már csak a hallgatás és a csönd marad. Megéri?
TŐKE János
