„Nem lehet az embereket nyomtatott betűvel meggyőzni, hogy ez itt szép, jó, maradjatok, sokasodjatok, hisz az emberek nem hülyék”

Miskolczi József újságíróként kezdte pályafutását, belekóstolt a politikába is, végül saját vállalkozásba fogott, és létrehozta a Funero temetkezési vállalatot, valamint a Tippnet internetszolgáltatót. Mintegy hatvan éve figyeli Szabadka fejlődését, azoktól az időktől kezdve, amikor még köves volt a Kelebiára vezető út, és volt víz a Kelebiai-tóban. Mostanáig sok mindent megélt Szabadkával kapcsolatban.

A személyiségéből kitörölhetetlen újságírói habitusa, naprakész tájékozottsága és közéleti tapasztalatai révén egészen új megvilágításba helyezi a vajdasági magyarság jelenét, amelyből egy kevésbé kedvező, de annál életszerűbb jövőkép is kirajzolódik.

Az újságírói hivatás korán megtalálta, húsz év után elengedte, de valójában soha nem eresztette el teljesen. Miért ilyen ellentmondásos a szakmával való viszonya?

– Szerettem az embereknek olyasmit írni, amit még nem tudtak, és az olyan időszak volt, amikor lehetett is. Miután Tito meghalt, és jött a rendszerváltás, ez a vad többpártrendszer – ami nem igazán demokratikus –, akkor hagytam ott az újságírást, mert nem volt már se tekintélye, se hatása. Téveszme, hogy a sajtó a társadalom lelkiismerete, de örök érvényű, hogy a közvéleményt a sajtó juttatja kifejezésre, csak az a kérdés, mekkora súlya van a közvéleménynek. Az én időmben úgy mondták, hogy az újságíró társadalompolitikai munkás, akinek épp olyan felelőssége és jogköre van, mint bármilyen politikusnak. Nem volt olyan, hogy az újságíró előtt becsukják az ajtót, vagy nem válaszolnak a kérdéseire. Amikor mindez megszűnt, értelmét vesztette az újságírás. Akkor mentem el vállalkozónak. Évekig nem is írtam semmit, de az emberben néha felgyülemlenek a gondolatok. Aztán lassanként ki is tiltottak mindenhonnan, a Pannon Televízióból, az Újvidéki Rádióból, a Hét Napból. Ez csak azt mutatja, hogyan sorvadt el a sajtó ebben a folyamatban. A vitaműsorokat megszüntették, a Hét Nap főszerkesztőjét lecserélték. És ez a lényeg: minden és mindenki elmúlik. Megélt már a vajdasági magyarság nehezebb időket is. Most egy másfajta nehézséggel néz szembe: az elfogyással, de ebben a sajtónak már nincs nagy szerepe. Nem lehet az embereket nyomtatott betűvel meggyőzni, hogy ez itt szép, jó, maradjatok, sokasodjatok, hisz az emberek nem hülyék.

Mi lehetne rá hatással?

– Az elvándorlást a VMSZ sem tudja megállítani, mert Szerbia gazdasági helyzetébe nem tud beleszólni. Ámbár abba bele tudna szólni, hogy jól érezzék magukat a magyarok. Nem mindenki azért megy el, mert nincs mit enni, hanem mert úgy érzi, hogy nem látják szívesen. Ha ez egy, a magyarság érdekeit képviselő politika volna, akkor próbálná összetartani. Minél kevesebben vagyunk, annál fontosabb minden ember, ad absurdum, azok is, akik másként gondolkodnak, mint Pásztor István és Lovas Ildikó. Amikor a VMDK vagy később a VMSZ alakult, mindenkinek volt becsületes munkahelye, lelkesedésből dolgoztunk. Ma már a politika megélhetési forrás. Itt aztán elcsúszik minden. Hogy érezze itt jól magát az a magyar, aki, ha nem akar behódolni, akkor ellehetetlenítik? Engem is megpróbáltak gazdaságilag tönkretenni, de beletört a bicskájuk. Nem abban látnom a veszélyt, hogy elmennek a magyarok, és kevesen maradunk, hanem abban, hogy akik itt maradnak, azokat az uralkodó politika eltapossa. A sok-sok hazugság elkedvetleníti az embereket, és a sajtó nem tudja bennük tartani a lelket. Akkor minek írni?

Mégis ír.

– Mind ritkábban, mert mind kevésbé látom értelmét. Az olvasó elolvassa, de nem késztethetem cselekvésre, és itt a vajdaság magyarság fő problémája: hogy a fiatalok nem akarnak cselekedni. Azt mondják, „engem nem érdekel a politika”, „el sem megyek szavazni, mert úgyis minek”. Csak nem tudom, mit várnak, mitől lesz jobb a sorsuk?! A változást csakis a fiatalok hozhatják. Én is akkor voltam aktív újságíróként is, politikusként is, amikor fiatal voltam, a jövőmet akartam befolyásolni. A sajtónak az volna a szerepe, hogy minél több embert felvilágosítson, de a mai fiatalok erre nem nyitottak.

@k = A VMSZ-t sem ilyennek képzeltük el

A pályáját a politika is végigkísérte. Tagja volt a többi közt a Jugoszláv Kommunista Szövetségnek, a Jugoszláv Demokratikus Kezdeményezésért Egyesületnek, a Reformpártnak, majd alapítója a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének, a Vajdasági Magyar Szövetségnek, a Magyar Mozgalomnak. Mi változott, amikor ezekbe a pártokba sorakozott?

– Mindig azt az utat keresetem, ahol hatékonyan lehet közösségi munkát végezni, hogy ezeket a megcsontosodott politikusokat elhagyjuk, és továbblépjünk. A VMSZ-t sem ilyennek képzeltük el, nem is így indult, ez most fordult visszájára az utóbbi tíz évben. Azért jött létre, mert a VMDK megmaradt a szavaknál, de nem volt önszerveződés a magyarság érdekében, és a VMSZ ezt próbálta létrehozni. Mindig oda mentem, ahol láttam valami esélyt. Én 21 éves korom óta követem a politikát, de sohasem volt ekkora különbség a pártpolitika és a valóság között. Ekkora hazugságokat, ilyen népámítást sohasem hozott le a sajtó.

A Családi Körbe 2015-ben Ön készítette dr. Korhecz Tamással, az MNT akkor leköszönő elnökével azt az interjút, amelyik közvetve az egyik gyújtózsinórja volt annak a folyamatnak, amelynek következtében az MM kivált a VMSZ-ből. Mi volt interjú előzménye?

– Korheczcal kapcsolatban voltam, és jeleztem neki, hogy ha leköszön az MNT elnökségéről, szeretnék vele egy őszinte interjút készíteni. Amikor lejárt a mandátuma, Korheczot teljesen félretették. Semmit nem kérdeztek tőle, még a bútorait is kidobálták az irodából, hogy a szaga se maradjon. Erről tudtam, és ez akkor nagyon bántott. Az interjú közben rákérdeztem, hogy akkor most ki uralkodik a Magyar Nemzeti Tanácsban, és akkor válaszolta, hogy „Az MNT elnöke Hajnal Jenő, az informális elnöke, vezetője Lovas Ildikó, akit ebben Pásztor István maradéktalanul támogat.”

Sejtette, hogy ilyen következményei lesznek? 

– Nem. Én csak a tényeket szerettem volna közölni. A pohár akkor telt be, és akkor lettem igazán MM-es, amikor nagy tisztogatás volt a VMSZ káderei között, és Soós Mihály meghalt szívinfarktusban. Sok embert kidobatott Lovas, de amikor azt láttam, hogy ez emberi életeket követel, akkor azt mondtam, hogy ezek ellen harcolni kell.

Miben volt más a VMDK–VMSZ, illetve VMSZ–MM közötti konfliktus? 

– Mikor a VMSZ kivált a VMDK-ból, akkor a VMSZ nyújtotta a kezét, hogy tárgyaljunk. Erre Ágoston András mindig azt mondta, hogy nem, majd ha megmérettettek a választáson. Csakhogy amikor a VMSZ a választásokon szinte letörölte a VMDK-t, akkor már a VMSZ-esek nem akartak tárgyalni. Na most, amikor az MM kivált, az is ugyanúgy kínálta az együttműködést, és Pásztorék is azt mondták, hogy nincs miről beszélni. Tehát aki úgy érezte, hogy lovon van, az nem volt hajlandó leszállni és beszélgetni. A hiúság meg az együttműködés visszautasítása egyformán jelen volt, márpedig a politikában a hiúság nagyon rossz tulajdonság. De volt itt egy nagy különbség: az MM-et nem egy szükség hozta létre, hanem egy lázadás a párt diktatúrája ellen. Erre a lázadókat kinyírták, és a régi harcosok gyakorlatilag föladták. Most a vajdasági magyar politikumban egy csomó ember, egy csomó sajtószerv ki van rekesztve a beszélgetésből, a vezető politikusoknak pedig az „aki nincs velünk, az ellenünk van”-elv alapján nem is áll szándékukban ezen változtatni. Egy magyar vezetésnek egyetlen magyar embert sem volna szabad kirekeszteni, és itt térünk vissza oda, amit az elején mondtam: minél kevesebben vagyunk, annál értékesebb mindenki. Pásztor nem képes megvalósítani a magyar egységet, csak a magyar széthúzást. Ez az időszak után itt egy összmagyar megbékélésre lesz szükség, de annál az asztalnál sem Pásztor, sem a legközelebbi munkatársai, akik ezt előidézték, nem kaphatnak helyet. Hogy ez mikor lesz, nem tudom, de nem lesz könnyű ezeket a sebeket begyógyítani az akkor regnáló fiataloknak.

@k = Egy normális politikus felismeri a kreativitást, és támogatja

Visszatekintve hogyan látja az MM megalakulását? Milyen hatással volt a vajdasági magyarságra nézve? 

– Csak egy kis reményt ébresztett, de ezt, sajnos, nem igazoltuk. Megalakultak a helyi szervezetek Zentán, Topolyán és Szabadkán, máshol el sem jutott a vajdasági magyarsághoz az információ. A VMSZ a hatalom miden résébe befúrta magát, persze hogy az MM nem tudott ugyanolyan hatékonysággal működni. A lelkiállapot ugyanaz volt: akik elégedetlenek voltak a VMDK-val, azok létrehozták a VMSZ-t, és most, amikor elégedetlenek voltak a VMSZ-szel, létrehozták az MM-et, és várták, hogy ebből végre valami más lesz. Valójában csak egy demokratikus és hatékony politikai szervezetre vágytak, de nincs nekünk erre emberünk. Nincs két magyar politikai elitünk a Vajdaságban. Nincs líderünk, nincs szervezőnk, nincs időnk és nincs pénzünk. És végeredményben igény sincs.

A VMSZ-nek az egyik ütőkártyája az MM-mel szemben 2016-ban a Prosperitati Alapítvány létrehozása volt. Ön vállalkozóként mit gondol az alapítványról? 

– Ha adnak pénzt, el kell fogadni, de attól nem lehet új munkahelyet teremteni, hogy veszek egy arató-cséplőt vagy egy trágyaszóró pótkocsit. Mi az MM-mel kezdetben bele akartunk szólni, és javasoltuk, hogy csak az kapjon pénzt, aki kedvező, kamatmentes kölcsönt is felvesz, hogy amikor visszafizeti, egyrészt legyen a következőnek is miből adni, másrészt meg ne csak a klientúra kapjon belőle.

Összességében mit nyert vele a vajdásági magyarság? 

– Az itt maradás szempontjából semmit. A jó lelkivilághoz nem ez kell, hanem stabil munkahely és biztonságérzet. Most ezt a biztonságérzetet nagyon nehéz megteremteni Szerbiában, hiszen a gazdaság egy romhalmaz. A VMSZ-nek lett volna esélye, hogy ne csak néhány újgazdagot hozzon kedvező versenyhelyzetbe, hanem elkezdjen építkezni, és a hivatalnoki viszonyulás helyett inkább ki lehetett volna használni ezt a sok pénzt arra, hogy legalább pár száz ember itt maradjon. Alapvetően az egész Prosperitati-koncepcióval az a gond, hogy ez mind potyapénz, márpedig a potyapénzt az ember sohasem úgy költi el, mint a sajátját. Ugyanez volt Szabadkán a Népszínház épületével kapcsolatban is, amikor ígéretet kaptunk arra, hogy az önkormányzatnak csak 10 százalékot kell fizetni, 45-45 százalékot pedig ad a tartomány és a köztársaság. Ha Szabadkának kellett volna fizetni az egészet, biztos, hogy tatarozták volna. Ugyanez van a Prosperitatival. Ezek törvényszerűségek. De amikor eljuttattuk az MM-ben megfogalmazott javaslatainkat, a VMSZ-ben fel voltak háborodva, hogy milyen alapon merünk egyáltalán beleszólni egy olyan programba, amire ők szereztek forrást. Egy normális politikus felismeri azt, amiben van kreativitás, és támogatja, de már a civil szférában is mind kevesebb ilyen van. Megfojtották, mert már nem kell nekik a civil politikai párbeszéd.

Civil szervezeti formában működnek a kulturális egyesületek, de amikor civil társadalomról beszélünk, akkor elsősorban nem erre gondolunk. Ön mit ért civil társadalom alatt?

– A civilek egyik része népművelő, de emellett szükség van azokra a civilekre is, akik az értelmiség elképzeléseit artikulálják, ahol a gondolkodók és a politikusok vitázhatnak, ahol megszervezhetjük azokat a szellemi tevékenységeket, amelyek most hiányoznak a közéletből. Csak az a baj, hogy mivel a jelenlegi politikusok tele vannak kompromittáló dolgokkal, téves döntésekkel, nem mernek szembenézni velünk. Besöpörnek mindent a szőnyeg alá, ezért tartunk itt. Mikor volt Pásztor István, Hajnal Jenő vagy bármelyik politikus egy nem VMSZ-es fórumon? De nemhogy fórumra nem mennek el, hanem egyes újságoknak – például a Családi Körnek – sem hajlandók nyilatkozni. Ezek nem közösségépítő emberek. A civil szféra ezt nem tudja ellensúlyozni, és nem is lehet hibáztatni, amiért nem tehet többet, hiszen ilyen politikai nyomásnak senki nem tud ellenállni.

És azért lehet hibáztatni, mert nem létezik? 

– A civil szférát a szükség hozza létre – ha majd egyszer szükség és lehetőség lesz rá. De megint visszacsatolok ahhoz, hogy a fiatalokat még az sem érdekli, hogy szavazzanak.

@k = „A magyarság jövőjének egyik legfontosabb pillére, hogy megkezdjük a párbeszédet”

Ha a politika ilyen formában nem segít, civil szféra meg nincs, akkor milyen kilátásai vannak a vajdasági magyarságnak?

– Az, hogy elmegy vagy begubózik. Elzárkózik mindentől, és várja a sorsa beteljesedését. Nincs kreatív lehetőség, mert a politika elfojtja. Még a falusi focicsapatban is csak az lehet elnök, akit a VMSZ akar, különben megvonják a támogatást, mint ahogyan ezt a hajdújárási Vinogradarban követelték, miután az egyesület elnöke belépett az MM-be.

Mi szolgálna a vajdasági magyarság javára?

– Csak az összefogás. A magyarság jövőjének egyik legfontosabb pillére, hogy megkezdjük a párbeszédet. Minden értelmes magyar számít. Akivel nem értünk egyet, azzal is üljünk le beszélgetni. És ha ezt a választásokon kell megtenni, akkor, fiatalok, nyomás választani! De a sajtó fölszabadítása nélkül semmi értelme beszélni. Alap, hogy a sajtónak szabad legyen a problémákról is írni, megírni az igazságot azokról a döntésekről, amelyek rossz irányba vitték a sorsunkat. És ne azoktól várjuk, hogy kihúzzák a szekeret a kátyúból, akik belerángatták!

GYURKOVICS Virág