Röviden szólva: Mina Delić egy karakter! Zentai lány, aki kitűnően beszél magyarul, újságíró, fotóriporter, sokoldalú aktivista úgy lokális, mint országos szinten. Oknyomozó, következésképp független újságíró, aki helyben, itt, Zentán is küzd a polgári jogokért. Most őt szeretném megszólaltani, mivel ő mindig jelen van a vajdasági és szerbiai sétákon, tüntetéseken, és őszintén elkötelezett híve a mostani nagy polgári mozgalomnak. In medias res:

Hogy látod, Mina, mi az egyetemisták kitartó gyaloglásainak, tüntetéseinek az értelme? 

– Az egyetemisták, a középiskolások és polgárok gyaloglásai mindenekelőtt egy meggyőződés kifejezései. Az az üzenetük, hogy nem adjuk fel, végigmegyünk az úton, ki fogjuk harcolni egy igazságosabb rendszer és egy egészséges társadalom létrejöttének lehetőségfeltételeit. Feláldozzuk érte a kényelmüket, akár még az egészségünket is kockáztatjuk. Fájdalmas út lesz, fáradságos: el kell tűrni az esőt, a szelet, az égető napot, el kell viselni, hogy csorog az izzadság az arcodon, a hátadon. El kell tűrni a kipufogógázt meg azt is, ha nincs hova menni vécére. Ott alszol, ahol lehet, akár a szabad ég alatt, a fáradság nőttön-nő, de vele edződik az akarat is. El fognunk tűrni sok mindent annak érdekében, hogy megnyilvánuljon a testi és mentális készségünk a szabadság meghódítására.

Miért fontosak a hosszú gyaloglások? Mit üzennek a hosszú utak az apostolok lován?

– A többórás, többnapos gyaloglások egyfajta zarándoklatot jelentenek. Ennek többrétű a jelentése. A gyaloglók megmutatják, hogy képesek áldozatot hozni a szabadság meghódításáért, küzdeni egy igazságos társadalmi rendszerért és a jogállamért. A gyalogló fiatalok menet közben lelkesítik az embereket, akikkel találkoznak; reményt ébresztenek a hitüket vesztett polgárokban. De filozófiai jelentősége is van ennek: ahogy Kafka mondta annak idején, az utunk célja az, hogy megtaláljuk a célhoz vezető utunkat. Azaz nem csak a megérkezés a cél! A séták nem csak földrajzi haladást jelentenek, sokkal inkább értelemkeresést, mindennek a felülvizsgálatát és lendületet, hogy megszülessék valami új számunkra, mint egyének és mint közösség számára. Noha együtt gyalogolunk, mindenki a saját lábán jár, és a saját fejével gondolkodik. Azt hiszem, hogy a gyaloglásokból mindannyian új emberként kerültünk ki: erősebbek vagyunk, bölcsebbek és felkészültek.

Rendszerint jelen voltál a tüntetéseken Szerbia-szerte. Milyen a hangulat a menetekben és a tüntetéseken, és vezettek-e valami eredményre?

– Hihetetlen energiát, közösségiséget érezni, a változtatni akarás erejét, függetlenül a nemzetiségi vagy vallási vagy politikai hovatartozástól, bármi megosztottságtól. Számomra mindez már most nagy siker! Soha az életben nem éltem meg ilyen nagy, majdhogynem szent eseményt! Az egység, amit Szerbia népe az elmúlt egy évben felmutatott, máris igen jelentős eredmény.

Mik a benyomásaid az utolsó sétáról, amelyen részt vettél?

– Jól sejtettem, az újvidéki előtető leszakadásának évfordulóján különlegesen fontos volt a séta, mi több, fenséges volt! Ezúttal gyűlt össze minden irányból a legtöbb ember. Ha ott vagy, és személyesen átéled ezt, a hatás katartikus. Annyiban más volt ez a mostani séta, hogy azokon a helységeken gyalogoltunk keresztül, ahol a tragédia áldozatai éltek. Ókér, Máriamajor, Kiszács… Kiszácson megálltunk annak a háznak a közelében, ahol Teodora él, a borzalmas katasztrófa egyedüli túlélője. A családjával együtt várt bennünket… Nehéz órák voltak, amikor átmeneteltünk azokon a falvakon, ahol az áldozatok éltek. Megható volt, ömlöttek a könnyek…

Nem fáradtak bele az egyetemisták a sok gyaloglásba? Van-e remény arra, hogy megnyílik egy jobb, demokratikusabb Szerbiába vezető út?

– Mindannyian fáradtak vagyunk, de nincs visszaút. A lemondás, a visszavonulás nem opció! Világos, hogy nincs varázsképlet arra, amit az emberek jobb, demokratikusabb rendszernek neveznek. A jobb élet nem olyasmi, amit házhoz szállítanak, mint a pizzát. Ez nem olyasmi, amiért 13 vagy 30 évente szót emelnek némelyek, miközben a többiek továbbra is elüldögélnek a kávézókban, vagy mennek a maguk dolga után. A jobb életért minden egyénnek minden nap tennie kell valamit, amíg él. Újra meg újra rá kell mutatni a rendszerhibákra, minden nap fel kell hívni a döntéshozók, az állami intézmények figyelmét a tévedéseikre és a mulasztásaikra. Ahhoz, hogy ez a fajta ellenőrzés működjön, az embereknek polgárokká kell válniuk, azaz élniük kell az alkotmányos és törvény adta jogaikkal.

Mivel járulhatnának hozzá a vajdaságiak e nagy mozgalom sikeréhez?

– Ahogy egy diáklány mondta nemrég: ne otthonról dicsérjetek meg és támogassatok engem, hanem gyertek ki az utcára, és álljatok mellém! Én egy kisvárosban élek, és tudom, milyen nehéz megmozgatni az embereket, ezért azt üzenem a kedves polgártársaimnak: senki sem várja tőletek, hogy minden nap az utcán pazaroljátok a drága időtöket, de ha történik egy-egy konkrét polgári akció itt, helyben, akkor vegyetek részt benne! Ha petíció indul valamiért, ami minden normális polgárnak érdeke, írjátok alá! Ha polgári gyűlést szervezünk olyan témákról, amelyek hatással vannak a ti életetekre is, gyertek el! Ha bármily sérelem vagy kár ér benneteket a helyi önkormányzat részéről, reagáljatok, fogjatok össze a szomszédokkal, a barátokkal, ne hallgassatok, és ne tűrjetek!

*

Mint tudjuk, a VMSZ és Pásztor Bálint elítélte a diáktüntetéseket, és elmarasztalta a gyaloglókat. Ezért tartottam fontosnak, hogy „élőben” közvetítsek egy olyan hangot, mely innen szól, a mi otthonunkból, és teljesen másként beszél; egy olyan tekintetet, mely egészen másként lát mindent. Egy fiatal résztvevőt, aki tudja, hogy mit miért csinál, és értünk emel szót. Fontoljátok meg, polgárok!

RADICS Viktória