Egy időre beköltözött a nyugalom az iskolák falai közé. Vid napja után végre be lehet zárni a kapukat, és – legalábbis a pedagógusok többsége számára – eljön egy rövidke pihenő.

Legfeljebb harminc munkanap, kevesebb lehet, több semmiképp, legalábbis hivatalosan. Hogy ezzel ki hogyan sáfárkodik, sikerül-e teljesen levetnie magáról az önként vállalt és elvileg örömmel viselendő jelmezt, amely újabban és egyre többeknél kényszerzubbonnyá válik, vagy netán ügyesen meg tudja toldani a felhőtlen pihenőidőt jó pár nappal, az főképp szakmai önbecsülésén és elhivatottságán, illetve személyes lazaságán múlik.

A döntéshozók mindig igyekeznek némi árnyékot vetni a felhőtlennek hitt nyári napok fölé. Ha mással nem, hát jó előre úgy időzítik a tanévzáró/tanévkezdő kötelezettségeket, hogy azokból bőven jusson erre az időszakra is. Ha meg ők nem, hát a körülmények adnak bőven alkalmat arra, hogy a lelkiismeretesebbek utólag is rágódhassanak rajtuk, most épp – ki tudja, hányadára – az osztályozás körül duzzadó, azzal összefüggő botrányokon.

„Fehér sztrájk” a láthatáron 

Korábbi jegyzeteinkben gyakran írtunk arról, hogy az osztályozás, ami nálunk mindenkor az iskolai élet alfáját és ómegáját jelentette, mekkora átalakuláson esett át, különösen az elmúlt másfél-két évtizedben. Az érdemjegy jogszabályi meghatározásából, amely korábban a tanulók teljesítményének, igyekezetének, munkához való hozzáállásának, önállóságának stb. objektív értékelése volt, és ebből következett az előmenetele, mára kimaradt a teljesítmény és az igyekezet, és közvetlenül az előmenetel lépett a helyükbe. Ugyanakkor kiszélesedett a tanárok, a tanulók és az iskola egészének közös munkájára, annak minőségére és eredményességére.

Magyarán, ha a tanuló nem teljesíti az egyébként jogszabályokban is rögzített elvárásokat, mert esetleg nem is igyekszik azt teljesíteni, továbbá sem az otthoni, sem a tágabb társadalmi környezetétől nem kap rá ösztönzést, sőt, ennek ellenkező példáját látja, tapasztalja nap mint nap, akkor annak felelőssége sem hat vissza, hanem a tanárokra és az iskola egészére hárul.

A meghatározásnak torz közösségi értelmezései alakultak ki. Alapesetben egy jó osztályzatot ki kellett érdemelni, komoly egyéni és közös munkát kellett belefektetni, később pedig – az előbbiek részleges vagy teljes hiányában – különféle módszerekkel, „foggal-körömmel” folytatott taktikázás, kérlelés, verbális nyomásgyakorlás árán kellett „kiharcolni”. Mára a folyamatból kihagyott szülői és társadalmi felelősségvállalás és a gátlástalan hatalmi beavatkozás által szó szerint ököllel, lábbal vívott harccá kezd átvedleni.

A legutóbbi jegyzetben leírt, picit sem együttműködő szülői szerepvállalások után a bizonyítványosztást megelőző napokban egy újabb is történt a közép-szerbiai Čačak városban: egy anyuka „maga vette kezébe a dolgokat”, és keresetlen szavakkal, majd szintén ököllel próbált „javítani” gyermeke osztályzatán, miután „városi vezetők és más, helyi, befolyásos személyek” sikertelenül interveniáltak az ügyben. Az erőszakoskodó szülő mindeközben folyton az említett „befolyásos emberekkel” fenyegetőzött.

Az oktatási szakszervezet feltette a kérdést, „milyen üzenetet közvetít ez a kötelezettségeiket megfelelően teljesítő gyerekek, valamint szüleik felé”.

A Szerbiai Pedagógusok Független Szakszervezete sajátos tiltakozási formát, ún.  „fehér sztrájkot” jelentett be. Tagjai úgy döntöttek, hogy a következő tanévben mindaddig nem írnak be osztályzatokat az elektronikus naplóba, amíg nem fogadják el azokat a jogszabályokat, amelyek az erőszak csökkentését eredményezhetik az iskolákban.

Szeptemberben kiderül, milyen irányba fejlődnek a dolgok.

Szakmaiatlanság vagy átgondolt taktika

De vajon jó irány-e az a mindinkább tetten érhető tantestületi magatartás, amely a kisebb ellenállás vonalán haladva gyanús kompromisszumot igyekszik keresni a tanulói és szülői igények és a valós teljesítmény között?

A tanévzáró örömökkel és csalódásokkal, botrányokkal és büntető feljelentésekkel elegy forgatagában már a sajtó sem fogadta és közölte egyértelmű ovációval azokat a híreket, amelyek a Vuk-diplomával kitüntetett diákok néhol abnormálisan magas számáról érkeztek egy-egy környezetből, intézményből. Különösen annak fényében, hogy az ugyanakkor zajlott általános iskolai záróvizsga (kisérettségi) idei eredményei tovább csökkentek, pedig a diplomával szentesített kivételesen magas osztályzatok okán egészen más lenne elvárható.

Az általam jól ismert község hat általános iskolájában is igencsak tarka ezen a téren a helyzet. A kisérettségin még mindig alig 50 százalékot elért négy iskola közül a másodikban minden harmadik diákot, míg az első, harmadik és ötödik helyezettben minden negyediket Vuk-diplomával jutalmazták. Az alig gyengébb (mindössze 4,6 százaléknyival alacsonyabb) vizsgaeredményt mutató, az előzőekhez viszonyítva jelentős kulturális, szociális és anyagi hátrányokkal küzdő iskolákban a Vuk-díjasok aránya 10, illetve 25 diákból egy-egy.

Mindezek az anomáliák azon túl, hogy nagyjából kielégítik a divatos tanulói/szülői elvárásokat, komoly pragmatikus célokat is szolgálnak: érdemtelenül ugyan, de az indokolt különbség kétszeresével is megnövelik a középiskolai iratkozáshoz szükséges pontszámok összegét. ezzel méltánytalanul átrendezik a bejutási sorrendet, és jókora, olykor jóvátehetetlen hátrányt okoznak a többieknek.

BERETKA Ferenc