Pártközösség

Újabb választás, újabb győzelem. Meglehetősen jó esély van rá, hogy ezentúl így számoljunk be minden egyes olyan voksolásról, amelyen a Vajdasági Magyar Szövetség is indul. Persze, csak amíg lesz elég szavazó ahhoz, hogy arra rá lehessen erőszakolni a győzelem kifejezést.

Pásztor István másfél évtizedes törekvése bizonyos értelemben a november közepi nemzeti tanácsi választásokon ért be. Az MNT, mint az általános értelemben vett magyar kisebbségi autonómia gyakorlatilag egyetlen valódi, működő testülete, immáron teljes egészében a párté. Szervezetileg ugyan még létezik öt másik társaság, de sem a VMDK, sem a Magyar Mozgalom nincs olyan állapotban, hogy mérhető ellensúlyt tartson a VMSZ-nek, a többieket pedig megemlíteni is kár volna.

Tehát még egyszer: a szűkebb kategórián belül komolyan vehető ellenfele nincs a VMSZ-nek. Mi ellen kell akkor kiállnia a pártnak? Ki az ellenfél? Furán hangozhat, de az nem más, mint a számok, s ezen keresztül a vajdasági magyarok demográfiája és választói magatartása.

Az eredmény és háttere

Az alapvető kiindulópont a következő: a hivatalos végeredmény szerint a magyar választói névjegyzékre feliratkozott 116 406 állampolgár közül 42 709-en szavaztak, amely 36,69 százalékos részvételi arányt jelent. Az érvényes szavazólapok száma 40 960 volt, tehát olyan nagyon sok voks – akár a véletlen, akár a proteszt folytán alakult ez így – nem ment a levesbe. 2011-ben 253 899 magyar élt Szerbiában az akkori népszámlálás szerint.

Ezen a ponton vagyunk most, s innen nézve látni fogjuk, önnönmagát szorította sarokba a VMSZ. Az ugyanis paradoxon, ha a saját politikámról minden jót elmondok, magamat a közösség megmentője szerepébe helyezem, miközben kifogy alólam az a társadalmi csoport, amire alapozok. Mit lehet azonban ezzel kezdeni? Az MNT-választás kapcsán két friss példát hozhatunk fel arra, hogyan is próbálja a párt s annak holdudvara szépíteni a közösség eljelentéktelenedését.

A „legnagyobb” győzelem

Az első: a mindenkori győzelmi számok túlkommunikálásával. Annak ellenére, hogy a VMSZ több mint negyed évszázados története során ennél sokkal, de sokkal több szavazatot is kapott – a „történelmi” VMDK-ról nem is beszélve –, Pásztor István a győzelem éjszakáján arról beszélt, hogy „soha nem látott, történelmi győzelmet aratott a Magyar Összefogás listája és a VMSZ”, a listára leadott szavazatok száma pedig „meghaladja a négy évvel ezelőtt összesen leadott szavazatok [sic!] számát”. Teljesen érthetetlen, mire gondolt itt az elnök, ugyanis egész egyszerűen nem igaz, amit állít. 2018-ban 47 309 volt az összes leadott szavazat száma, ami akkor 35, 54 százalékos részvételt jelentett. Legfeljebb az utóbbi értéket lehet jobbnak mondani a jelenben, de az a hézag meg eléggé sovány. Tehát Pásztor hadilábon áll a számokkal, ám ha a hatalom irracionalitásának dimenzióját is beiktatjuk az elemzésbe, úgy mindösszesen erről van szó: mindig az aktuális győzelmünk a legnagyobb, függetlenül annak objektív, történeti vonatkozásaitól – főleg, ha a bizonyítványunk magyarázásának terhe is nyomaszt minket.

E ponton vegyük elő újra a felvillantott jelenséget: van egy óriási, fundamentális jelentőségű ellentmondás a vajdasági magyar társadalmi valóság és a párt által gőzmozdonyként hangoztatott érvek között. A VMSZ ugyebár másról sem beszél már hosszú évek óta, mint a megmaradásról, a szülőföldön való boldogulásról, az „összekapaszkodásról”, amelyet igazából egy demográfiai jelenség, a közösség drámai erejű csökkenésével állítanak szembe. A képlet innen nézve – s ebben a pozícióba Pásztorék manőverezték magukat – egyszerű: a párt sikerességének talán legfontosabb fokmérője, hogy sikerül-e tényleges ellenválaszt adni a népességfogyásra. A 2022-es szerbiai népszámlálás adatait ugyan nem ismerjük, de ha máshogy nem, hát a vajdasági valóságban járva-kelve hosszú évek óta mindenki tudja: óriási mértéket ölt az elnéptelenedés – ill. alapvetően a lakónépességet kellene alapvetőnek tartanunk minden esetben. Ha ehhez még hozzávesszük a 90-es évek poklát, akkor 30 év alatt eljuthattunk oda, hogy nagyjából megfeleződött a vajdasági magyarok létszáma, hacsak még ennél is nem rosszabb a helyzet mostanra. Ez csaknem demográfiai „szabadesés”, talán nem is csoda, hogy a győzelemittas párt kissé átlavírozik az irracionalitás talajára, amikor burkoltan ezt a jelenséget is érinti.

Negyvenezer: épp elég!

A másik példa a Hét Napb online kiadásában november 16-án közölt „Mennyien vagyunk?” című újságírói kommentárra vonatkozik, amelyben többek között az áll, hogy a 40 000 Magyar Összefogásra leadott szavazat „életigenlés”. Az említett számnak csaknem a kétszerese, nagyjából 75 ezer, a választói névjegyzékre feliratkozott ember nem szavazott november 13-én, így adja magát a kérdés: ők ezzel a „halálra” szavaztak? S mi a helyzet azokkal, akik talán még Vajdaságban élnek magyarként, de nincsenek rajta ezen a listán?

A VMSZ e példától függetlenül már régóta küszködik a demográfiai számokkal, az emögött álló migrációval, ill. a pártot nem szívlelő emberek kirekesztésével. Kapásból emlékezhetünk arra, amikor 2014-ben maga Pásztor vádolta meg azzal az emigráló magyarokat, hogy külföldön olyan munkákat vállalnak, „amelyeket itthon hetykén visszautasítanak”. De eszünkbe juthat a Magyar Szó korábbi lapigazgatójának, Ökrész Rozáliának is a véleménye 2017-ből, aki szerint „szinte divattá” vált az elköltözés. Nem ezek az egyetlen példák, de talán ezek a kijelentések keltettek leginkább felháborodást.

Jelentéstani értelemben tehát jócskán, évek óta folyamatban van azok verbális kirekesztése a közösségből, akik nem tapsolnak a VMSZ-nek. Úgy is mondhatnánk ezek alapján: a jó vajdasági magyar a VMSZ-re szavaz, ők alkotják a közösséget. Erről árulkodnak a teljességet sugalló választási szlogenek, a kampányok során használt szókészlet is. Gondoljuk csak meg: ha nem az „összefogásra” szavazunk, akkor azon kívül csak a „széthúzás” van, ahogyan az „egység” vagy az „összetartozás” helyett is. Nem okvetlenül kellene ennek így lennie, hiszen ezek a jelszavak alapvetően pozitív fogalmak, szabadon, jó okkal használhatóak egy normális közéletben, ám ha a pártkommunikáció tendenciáival vetjük össze, akkor végeredményként bizony ez jön ki.

Ennyi idő után nyugodtan megkockáztatható: a VMSZ „pártközösséget” épít – vagy inkább próbál összetartani –, a vajdasági magyarság társadalmi alrendszerként pedig jórészt egy politikai törekvés rabjává vált. Egyelőre nem látni, hogyan tudna ettől megszabadulni egészen addig, míg statisztikailag szinte végleg el nem fogy. Ez a mostból nézve jó pár évtizeden belül látható távolságba kerülhet.

 VATAŠČIN Péter