A statisztikusok minden hónapban szorgalmasan kiszámítják, hogy mennyi volt az előző (vagy azt megelőző) havi átlagos gazdasági növekedés (olykor csökkenés), bruttó és nettó havi bér… és felsorolni is sok és felesleges mindazokat az adatokat és megnevezéseket, amelyeket ők főleg a politikai vezetőknek készítenek, majd pedig a nagyközönség elé tárnak.

Tény azonban, hogy a hétköznapi embert csak a legritkább esetekben érdekli a sok kimutatás, számoszlop és más zagyvaság, hiszen a saját életszínvonalának az alakulását nem a statisztikai hivatal jelzi, hanem a piac, a sarki bolt, a villanyszámla és a többi kiadás. Ebből le lehet mérni, hogy merre haladunk.

Olykor azonban a szerbiai kimutatásokat érdemes összevetni más országok adataival. Ha nem másért, hát kíváncsiságból, hogy nemzetközi viszonylatban ugyan hol tartunk. Nos, dicsekvésre semmi okunk, annak ellenére, hogy az ország első garnitúrája minden ezzel kapcsolatos megnyilatkozása során nem győzi hangsúlyozni, hogy egyre jobban élünk. Pedig ha a legalacsonyabb havi nettó bért vagy az úgynevezett minimális fogyasztói kosár értékét vesszük alapul, nemcsak az Európai Unió tagországaitól, de Jugoszlávia volt tagköztársaságaitól is jócskán le vagyunk maradva.

A márciusi adatok szerint ugyanis Szerbiában a minimális fogyasztói kosárra 42,5 ezer dinárt, vagyis tíz százalékkal többet kellett költeni, mint egy évvel korábban. Ugyanakkor a legalacsonyabb bér alig 35 ezer dinárt tett ki. Ezzel szemben Bulgáriában, tehát az EU legszegényebb államában 332 eurót fizettek ki, ami csak látszólag nagyobb, mint nálunk, mert az európai országokban a kereseteket bruttó összegben tartják számon, míg mi továbbra is ragaszkodunk a nettóhoz, ami aligha elítélendő, hiszen az embereket az a pénzmennyiség érdekli, amelyet havonta kézhez kapnak, és nem az, amelyből még levonják az adókat és a járulékokat.

Talán nem érdektelen tudni, hogy az évtizedekig lesajnált Romániában 515 euró a legkisebb bér bruttó összege, Magyarországon pedig 542. Az idősebbek talán még emlékeznek, hogy Jugoszlávia két legfejlettebb köztársasága Horvátország és Szlovénia volt. Annak ellenére, hogy a belgrádi vezetőség időnként minden alkalmat megragad az „ősellenség” (Zágráb) pocskondiázására, ott napjainkban senki sem kereshet bruttó 624, Szlovéniában pedig 1074 eurónál kevesebbet. Nálunk ez az összeg 401 euró. A kárörvendők kedvéért mondjuk el azt is, hogy Macedóniában kereken 300, Bosznia és Hercegovinában 277, Albániában pedig 248 eurónyi legkisebb nettó keresetet mutatott ki az ottani statisztikai hivatal.

Nagyjából hasonló a helyzet az átlagfizetésekkel is. Nálunk márciusban nettó 635 euró volt, ami 100 euróval több, mint Macedóniában, Albániában és Bosznia-Hercegovinában. Velünk egyazon szinten csupán Bulgária van 635 euróval, azonban Romániától 160, Magyarországtól 260, Horvátországtól 480 euróval vagyunk lemaradva.

Egyébként az EU-ban legjobban Luxemburg „fizet”. Ott ugyanis havonta átlagban 3816 euró bruttó fizetésért dolgoznak, Németországban pedig 2727 euróért. A leggazdagabbak – természetesen – a svájciak, hiszen nálunk csaknem 6000 euró az átlagos bruttó fizetés.

A felsorolt adatok szemre jól mutatnak, csupán az a kérdés, hogy ezekből mennyi a nettó, vagyis a dolgozó folyószámlájára érkező összeg. Nos, ez országonként változik, és mindegyik tagországban az illető családi állapotától (is) függ. Mindenhol legrosszabb helyzetben az egyedül élők vannak. Őket még egy külön teher, a nép által legényadónak nevezett levonás is sújtja. Másrészt a nagyon jól, tehát magasan az átlag felett keresők esetében az állam a bruttót megfelezi. Ebből kifolyólag leszögezhető, hogy a munkaadó hiába szeretné nagy fizetéssel magához csábítani a jó szakembert, amikor az állam igyekezik minél nagyobb részt kikanyarítani magának a felkínált összegből. Leszögezhetjük tehát, hogy a munkás ilyen módon történő „kirablása” nem balkáni találmány. A hatalmas munkaerő-hiánnyal küzdő Ausztriában például a nyugdíjba vonult ember évente egy bizonyos munkaóra terjedelméig vállalhat ugyan munkát (hogy emberi módon élni tudjon), de tisztában van azzal is, hogy ha 10 euró órabért kap, abból csak 2,5 (!) euró az övé. A többit az állam egyszerűen elveszi tőle. Hasonló állapotok uralkodnak a többi nyugat-európai országban is. Ebből ered a logikus kérdés, hogy tulajdonképpen a kormányok mit akarnak: betölteni a munkahelyeket és hagyni az öregeket is dolgozni (hiszen nincs, aki a helyükbe lépjen), vagy drákói szigor alá venni azokat, akik dolgozni és keresni szeretnének? Ebből a szempontból Szerbia ultraliberális államnak nevezhető, hiszen – tudjuk – amennyiben a nyugdíjas munkát vállal, a negyven munkaév hozadékaként megszolgált járandósága mellett teljes fizetés kap.

A különféle átlagok megállapításán túl azonban minden ilyen kimutatásból kimarad a leginkább lényeges kérdés. Nevezetesen az, hogy mennyit ér a kézhez kapott összeg egyes országokban a létfenntartás, illetve a normális élet szempontjából. Ha ugyanis Bécsben valaki kétezer euró nettó bérért dolgozik, de ugyanott egy kilencven négyzetméteres lakás havi bérletéért kénytelen ezernégyszáz eurót kifizetni, akkor a maradékból hogyan él meg a négytagú család?

A nyugati országok jelentős részében már most egyre kifejezettebb a szociális elégedetlenség, hiszen Németországban és Olaszországban is az emberek ezrei vonulnak utcára, nagyobb bért és alacsonyabb árakat követelve. Félő, hogy ez a hullám egyre csak erősödni fog, ami végül a kormányok bukásához vezet(het).

Nálunk is csak a statisztika szerint javul az életszínvonal, hiszen a kereseteket ugyan euróban mutatják ki, de az már a kevésbé beavatottak számára sem titok, hogy a szóban forgó valuta árfolyamát a Nemzeti Bank mesterséges tartja a jelenlegi szinten. A boltban, piacon azonban dinárban kell fizetni, s az árak, ha még nem is szabadultak el teljesen, de szemlátomást és folyamatosan emelkednek.

Éppen ezért csupán semmitmondó átlagokról beszélhetünk. (De minek?!)

 BOTH Mihály