Egyelőre nem tudni, miért, de alig egy hónappal az általános választások megtartása és mindössze néhány nappal az államelnökre való szavazás kiírása előtt mindjárt két pénzügyi csontváz dőlt ki a szekrényből.

A korrupcióval foglalkozó nemzetközi oknyomozó újságíró szervezet tagjaként a KRIK hírportál közölte, hogy Milovan Bojić, a belgrádi Dedinje szívgyógyászati intézet igazgatója a kilencvenes évek közepén, tehát abban az időben, amikor a nemzetközi közösség gazdasági intézkedéseket foganatosított Szerbia ellen, az egyik svájci bankban számlát nyitott, és több mint fél millió frankot helyezett el rajta. Tizennégy évvel ezelőtt újabb számlára lehetett szüksége, hiszen biztos helyet akart találni a ki tudja, honnan származó 380 000 svájci frankjának.

A KRIK-esek ezekkel az esetekkel kapcsolatban több kérdést is feltettek neki. Ő elmondta, hogy a pénzre a gyerekei külföldi gyógyíttatásához volt szükség. Azt azonban nem árulta el, hogy honnan neki a mi pénzügyi-életszínvonali körülményeik között horribilisnak számító összeg.

Róla egyébként talán nem mellékes tudni, hogy Slobodan Milošević uralkodása idején (is) magas tisztségeket töltött be. Bizonyos ideig egészségügy miniszter és kormányalelnök volt, s azt csak a bennfentesek tudják, hogy mióta a Dedinje első embere.

Az utóbbi negyedszázadban jöttek-mentek a rezsimek, ő azonban mindenkor a helyén maradt. Úgy tűnik, egyike azon politikusoknak, akik „szeretnék látni azt a rezsimet, amelyet nem tudnak kiszolgálni”. Csak ez lehet a magyarázata annak, hogy a diktatúra megbukása után Đilasék sem mondtak le a szolgálatairól. Egy másik elmélet szerint „róka fogta csuka” helyzet lehet(ett), vagyis mindkét fél túl sokat tud(ott) egymásról ahhoz, hogy meneszteni lehetett volna.

Egyébként Bojić is a térségünkben már kipróbált (és úgy tűnik, bevált) magyarázati trükkhöz folyamodott a pénz eredetét illetően, mivel azt igyekezett bizonygatni, hogy a saját és felesége felmenőitől kapott „némi segítséget”. Elvileg akár el is lehet hinni, hiszen ha gyerekekről, tehát unokákról van szó, a nagyszülők akár az utolsó garasukat is feláldozzák a cél érdekében. S ez emberi dolog. Esetünkben azonban talán nem ártana bizonyítani is.

Ehhez hasonló a helyzet Zoran Drobnjakkal, a Szerbia Útjai Közvállalat örökös megbízott igazgatójával is. Ő az a bizonyos közszolgálati szolga, aki egy tragikus közúti baleset után egyértelműen bizonyította embertelenségét és érzéketlenségét. Talán még van, aki emlékszik arra a súlyos balesetre, amikor a Szerbia Útjai egyik fizetőkapujánál egy kocsi belerohant a sötétben hagyott betontömbbe, s egy lány életét vesztette. Akkor Drobnjak flegma fölényességgel csak annyit tudott – „együttérzőn” – mondani, hogy „csak a vak nem láthatta a betontömböt”.

Nos, Drobnjakot is, akárcsak Bojićot még Đilasék nevezték ki a Putevi Srbije élére, tehát akkor az ő emberük volt. Megbízatása lejárt (akárcsak a demokratáknak), s az új nómenklatúra a helyén hagyta. Mi több, talán a változatosság kedvéért, időnként kinevezi megbízott igazgatónak. Ez már tizenegy éve működik, annak ellenére, hogy a törvény szerint egy évnél tovább senki sem lehet megbízott vezető. Egyébként az iránta való elnéző magatartás a hatalom Szerbia jogállamiságához való viszonyulásáról is elmond egyet s mást. Annál is inkább, mert az örökös megbízottról a fentebb említett KRIK kiderítette, hogy 2008-ban, tehát az első kinevezését követően nem kevesebb mint félmillió frank elhelyezésére nyitott számlát az egyik svájci bankban. Akkoriban (és azóta sem) senki nem firtatta ennek a pénznek az eredetét. Később hozzáférési meghagyást adott egy bizonyos Radovan Marinković magánvállalkozónak, a pénzről azonban a vagyonbevallásában mélyen hallgatott. Pedig kötelessége lett volna azt is feltüntetni.

A KRIK neki is feltett néhány (kellemetlen) kérdést, de Drobnjak azok megválaszolását a tőle megszokott stílusban elutasította. A barátja és egyben rokona azonban vállalta a stróman szerepét, és azóta is azt bizonygatja, hogy a pénz az övé, és tulajdonképpen ő adott Drobnjaknak hozzáférési lehetőséget.

Ez az ügy felkavart némi port, s az államelnök utasította a Szerb Nemzeti Bankot, hogy mutassa be neki az átutalásokkal kapcsolatos dokumentumokat.

Nem tudni, hogy mi lesz a két ügy végkifejlete, tény azonban, hogy nemcsak a diktatúra idején, de később is gyanús pénzmozgásokat lehetett volna megfigyelni. Persze, csak akkor, ha ez valakinek az érdeke lett volna. A szerbiai politikai életbe bebetonozott, párthovatartozást illetően univerzális káderek nem nagyon izgatják magukat a mindenbe belekotnyeleskedő oknyomozó újságírók munkáját követő „felfedezéseket” illetően. Ők tudják legjobban, hogy nem a tudás és a képesség, hanem a hátszél a lényeg. Különben is minden csoda három napig tart, s ha elmúlik ez az időszak, ők nyugodtan használhatják a svájci bankokban levő pénzecskéjüket, amely – saját állításuk szerint – nem is az övék. Vagyis senki pénzéről van szó, de rajtuk kívül más nem nyúlhat hozzá.

 BOTH Mihály