Spartacus

Asszociációs játéknak nevezik azt, amikor kimondunk egy szót, fogalmat, a játékban részt vevő másik félnek pedig kapásból, gondolkodás nélkül ki kell mondania az első dolgot, ami arról eszébe jut.

Akkor már játszhatunk is!

Rabszolgaság.

Tudni ugyan nem tudhatom, de feltételezem, hogy a „játékosaim” döntő többsége most valami ilyesmiket mond ki magában vagy fennhangon: Egyiptom, piramisok, római birodalom, Amerika. Érdekes, hogy ez a fogalom úgy él a fejünkben, mint valami réges-régi dolog, ami már évszázadokkal ezelőtt véglegesen eltűnt a földről, legfeljebb az erről szóló filmekben vagy a témát feldolgozó dokumentumfilmekben szembesülhetünk vele.

Mintegy 500 vietnámi munkás dolgozik a kínai Linglong gumiabroncsgyár nagybecskereki építési munkálatain. Dokumentumaikat elvették, négy hónapja dolgoznak, de eddig csak egyhavi bért fizettek ki nekik, egy raktárépületben élnek és alszanak egymás hegyén-hátán. „Betonpadló, két fürdőszoba és két bojler ennyi emberre”, számolnak be a részletekről az erről szóló tudósítások, hozzátéve, ezek az emberek még életükben havat nem láttak, de most gumipapucsban várják a telet.

Semmilyen lényeges különbséget nem látok a mai vietnámi dolgozók és a négyszáz évvel ezelőtti kubai gyapotültetvényeken gürcölő néger rabszolgák vagy a kétezer évvel ezelőtti római nagyúr palotájában gyakorlatilag bejáróként szolgálatot teljesítő rabszolgák között (hazudok: ez utóbbiak sorsa valószínűleg sokkal jobb volt). Ez a rabszolgaság lényege: korlátozni őket mozgásukban, hogy ne tudjanak elszökni, annyit adni enni nekik, hogy ne haljanak éhen és tudjanak dolgozni, és folyamatosan dolgoztatni őket, hogy hasznot hajtsanak a rabszolgatartóiknak. A módszer semmit sem változott sok ezer év alatt, legfeljebb a technika, de még az sem olyan nagyon.

Az már csak pikáns adalék a történetben, hogy az egyik ázsiai ország épp Szerbiában zsákmányolja ki egy másik ázsiai ország rabszolgáit, de ebben a tekintetben se legyünk naivak. Hasonló példákat bőven találhatunk a szomszédos országokban is, de még az EU területén is, Afrikáról már nem is beszélve. A rabszolgaság itt van velünk a 21. században, akár azt is mondhatnánk, él és virul, globális jelenség, és éppúgy része a mindennapjainknak, mint például a koronavírus.

Az eset úgy derült ki, hogy az egyik vietnámi férfi vállalta, hogy a kamerák előtt elmondja, mi történik velük. Meg is kapta rögtön a felmondását. Ő a modern idők Spartacusa. De vajon hány Spartacusnak kell még fellázadnia és elbuknia azért, hogy ez a jelenség megszűnjön?

A kérdés persze költői.

KÓKAI Péter