Nem új keletű folyamat, akár hozzá is szokhattunk volna, mégis, egyre erőteljesebben csodálkozhatunk rá, hogy a saját életünkben, az utcán a mindennapjaink tapasztalata mekkora ellentmondásban van mindazzal, amiről a médiából értesülhetünk.

Ilyenkor érdemes felidézni azt a régi viccet, amelynek a csattanója azt kérdezi: „Drágám, nekem hiszel, vagy a szemednek?”, és noha a vicc elhangzásakor mindenki érzi annak abszurditását, a saját valós életünkben meglepően sokan úgy vannak vele, hogy inkább a képernyők által sulykolt valóságot részesítik előnyben.

Zűrzavaros időket élünk itthon, az anyaországban, meg ráadásul a világban is mindenféle furcsa dolgokat lehet tapasztalni. Az is észreveszi, aki egyébként a nyugodt változatlanságot részesíti előnyben az állandó mozgások helyett.

Észreveszi – és aggódni kezd. Hogy most mi lesz.

Ezt nem tudjuk. Azt azonban igen, hogy amikor egy képernyő és a valóság kínálta világok között kell választani, célszerű az utóbbit részesíteni előnyben.

A szerbiai politikai forrongások nyolc hónapja tartanak. A hatalmon lévő párt, amely a hivatalos erőszakszervezeteket (köztük a rendőrséget) és a nem hivatalos erőszakos csoportokat (szurkolók?, ultrák?, „félrendőri alakulatok”?, közönséges bűnözők?) irányítja, ideges. Ezt az idegességet könnygáz, hanggránátok, gumibotok, demonstráló polgárok közé száguldó autók, értelmetlen letartóztatások és még vérlázítóbb szabadon bocsátások formájában mutatja ki, meg lejárató kampányok, elbocsátások, munkahely elvesztésével való fenyegetések formájában mindazokkal szemben, akik részt vesznek a tiltakozó megmozdulásokban. Értelmetlen kitoloncolásokkal, ellehetetlenítésekkel.

A hatalom nem válogat az eszközökben. Meg akarja törni a tiltakozást bármi áron. Az egyetemistákét is, a polgárokét is, miközben nem látja be, hogy éppen ezzel mutatja meg leginkább a saját gyengeségét.

Egy magabiztos hatalom nem habozna kiírni a választásokat, hiszen biztos lenne a saját győzelmében. Ez a mostani, ez az itteni most éppen ezt igyekszik mindenáron elkerülni. Megpróbál „rendet tenni” – miközben a rendteremtés legtisztább módja éppen a választások kiírása lenne. És könnyű azt mondani, hogy „gyáva”, de a gyávaság nem államirányítási eszköz. Fizetésmegvonással visszakényszeríthetőek a tanárok a tantermekbe – de vajon megváltozik-e a véleményük azokról, akik a mindennapi megaláztatáson túl még egzisztenciálisan is ellehetetlenítik őket? Be lehet törni a blokád alá vont egyetemekre – de vajon a focipályák lelátóiról ismert verőlegények fognak akadémiai előadásokat tartani? Novi Pazar népe épp a minap bizonyította be, hogy nem kér az állami „ügyintézés” ezen formájából.

Azt a választást majd előbb-utóbb meg kell tartani. És persze, könnyen lehet, hogy az odáig vezető úton a mostani lendület elkopik, erejét veszíti, hogy az ellenzéki oldal szereplőinek sikerül ismét egymás közti acsarkodásba fojtaniuk a reményt.

De az elégedetlenség velünk marad. És mindenki tudni fogja, ki az, aki emberéletek árán is meg akarja tartani hatalmát.

Anyaországunk is forrong. Míg azonban itthon (még) nincs meg az a személy, az a formáció, amely felsorakoztatná az elégedetleneket, Magyarországon ez némileg másként van. Azonban ott is mutatkozik egy furcsa tendencia, amely párhuzamba állítható az itthoni történésekkel: nevezetesen, hogy fiatalok tömegei mutatják ki ellenérzésüket a regnáló hatalommal szemben. Koncerteken, fesztiválokon zúg ezernyi torokból a „mocskos Fidesz”, a kormányzó párt meg egyszerűen nem érti. Magyarázza a jelenséget „lefizetett előadókkal”, generációs különbségekkel, aktuális „divattal”, nyugtatja magát azzal, hogy „ezek” úgyis elfelejtenek elmenni szavazni (nem úgy, mint a szüleik, nagyszüleik, teszi hozzá kissé vágyvezérelten), sérelmezi, hogy éppen az a nemzedék fordul vele szembe, amelynek annyi kedvezményt biztosít.

Magyarázzák, de nem értik.

Ahogyan azt a Tisza-jelenséget sem, amellyel ugyancsak nem tudnak mit kezdeni. A közvélemény-kutatásokból rendre az derül ki, hogy nincs az a kormányzati propaganda, amely képes megállítani a legfrissebb ellenzéki párt népszerűség-növekedését. És az a hatalom sem tud mit kezdeni a valósággal, azzal, hogy az embereknek egyre kevesebbet ér a pénze, egyre bizonytalanabb a jövőképe, és ezzel párhuzamosan egyre nő az elégedetlenség.

A magyarországi kormánypárt a média és az internet leuralásában látja a lehetőséget, a „digitális honfoglalásban”. A korábban meglehetősen ritkán megszólaló miniszterelnök ma már naponta-kétnaponta adja a nagyinterjúkat, sorra alakulnak a bizarrabbnál bizarrabb közösségi médiás formációk, majd a sajtót ellepik az ezek megalakulásáról szóló győzelmi jelentések, amelyek azt hivatottak sugallni, hogy semmi gond a hatalom háza táján.

Eközben a gazdaság mindkét országban a bányászbéka alsó fertályát alulról lesi, az állam által biztosított szolgáltatások úgyszintén – miközben nem látszik még a szándék sem a hatalom részéről, hogy ezen változtasson.

S amíg kipakolgatjuk az egyre szerényebb tartalmú bevásárlószatyrot a konyhaasztalra, a tévéből zeng a hatalmon lévők dicsőítése magyarul és szerbül egyaránt.

Talán érdemes lenne legalább ilyenkor belegondolni, hogy kinek hiszünk: a saját szemünknek vagy a képernyőnek?

Az első lépés a szembenézés.

A második a felismerés.

A harmadik meg a cselekvés.

Ha már magunkért nem tettük, legalább a gyermekeinkért, unokáinkért tegyük meg.

Mert ha egy hatalom a fiatalok ellenében tesz, az idősek sem számíthatnak sok jóra. Tartósan biztosan nem.

A szavazófülkékben erre kellene majd emlékezni.

KOCSÁNYOS Pálma