Nnnna. Akkor ezt is letudtuk. Önkormányzati választás volt vasárnap Szerbiában (vagyis az ország egy részében, ugye), amelyen nem győzött, hanem tarolt a Szerb Haladó Párt.

Volt ugyan néhány óra, akár egy fél nap is, amikor úgy tűnt, hogy a nagy egyhangúságot az ellenzéknek sikerül megbontania az ország második legnagyobb városában, Nišben, illetve Čačakon, de aztán munkába lendültek azok, akiknek ilyenkor munkába kell lendülniük, és ezeket a városokat is sikerült behúznia a haladó gépezetnek.

Nincs itt, kérem, semmi látnivaló! Ezt az eredményt nagyjából akkor lehetett borítékolni, amikor megszületett az a döntés tavaly ősszel, hogy az önkormányzatok egy részében tavaly decemberben, a parlamenti választásokkal egy időben tartják a voksolást, a maradék városok és favak pedig az idén kerülnek sorra. Annak a döntésnek ugyanis pontosan ez volt a célja.

Ha valaki nem emlékezne: olyan önkormányzatokban mondott le a településvezetésről tavaly a Szerb Haladó Párt, ahol egészen kényelmes többsége volt, annak érdekében, hogy ki lehessen írni decemberre a helyhatósági megmérettetéseket. A terv az volt, hogy azoknak az önkormányzatoknak a zömét decemberben szépen besöprik a haladók (pipa!), aztán a megbízható embereket szépen átjelentkeztetik azokra a településekre, ahol annyira nem áll jól a párt, hogy aztán azokat is be lehessen söpörni (pipa!).

Hogy ez választási csalásnak minősül-e startban?

Annak bizony!

Lebuktak?

Természetesen!

Olyan arcátlanul csaltak, hogy az még a Holdról is látszott, hogy klasszikusokat idézzünk. Annyira durván, hogy még a nemzetközi szervezeteknek is el kellett mondaniuk: ez így nem okés, a külföldről szervezetten utaztatott szavazók, a vasvillával összehányt választói névjegyzékek, az, hogy az elnök (még csak nem is igazán a pártja, hanem ő maga) leuralta a teljes országos médiát és a többi machináció egyszerűen nem teszi lehetővé, hogy azokat a választásokat szabadnak, tisztességesnek és demokratikusnak lehessen tekinteni, lenne itt néhány dolog, amit sürgősen rendbe kéne hozni.

Vučićék meg is ígérték, hogy figyelembe veszik a nemzetközi ajánlásokat, debizisten, most már aztán tényleg.

Aztán mégsem.

És itt jött el az a pillanat, amikor az ellenzék, amely tavaly a Szerbia az erőszak ellen nevet viselő formációban egészen komoly eredményeket ért el, nem bírta a nyomást. El kellett egy pillanatban dönteni, hogy indulnak-e akkor is a választáson, ha a feltételek maradnak a régiek, vagy bekeményítenek, várnak még néhány hónapot, kikényszerítik a körülmények javítását, és az új feltételek alapján mérettetnek meg. És nem döntés született, hanem döntések: a Szerbia az erőszak ellen egy része a bojkott mellett tört lándzsát, a másik része az indulás mellett.

Akinek addig kételyei voltak, ebben a pillanatban biztosra vehette azt az eredményt, ami vasárnap este született.

Lehetett a bojkott mellett érvelni. Lehetett az indulás mellett is. Egyet nem lett volna szabad: feloszlani. De megtörtént.

És még így is csalni kellett. Csomagokat osztani, szavazókat utaztatni, mozgóurnákkal manipulálni, szavazatokkal teli urnákkal ide-oda szaladni, több száz fős telefonközpontokat beüzemelni – miközben az abszolút médiauralom és az átláthatatlan választói névjegyzék feletti ellenőrzés is megmaradt a haladóknak.

Csoda, hogy győztek?

Így aztán hétfőtől minden marad a régiben: aki még nem emlékezne rá, 2020-ban az akkori ellenzék egy része ugyancsak bojkottálta az önkormányzati választásokat, így aztán a haladók kényelmesen üldögélhettek a helyhatósági pozíciókban, nem kellett kellemetlenkedő kérdésektől, ellenőrzésektől tartaniuk.

Ez folytatódni fog.

Ahogyan a szerb kormányfő mondta: nyolcvankilenc községben volt választás, ebből nyolcvanötöt megnyertek a haladók. Kivételt Topolya, Zenta, Kanizsa és Tutin képezett – az első háromban a Vajdasági Magyar Szövetségnek sikerült valahogy nyeregben maradni, az utolsóban pedig a szandzsáki muzulmánok nyertek. Azonban nem árulunk el titkot, ha emlékeztetünk: ebben a négy községben ugyan nem a haladók, hanem a haladók koalíciós partnerei nyertek.

Szóval semmi új a nap alatt.

Leszámítva, hogy a választási részvétel sokkal, de sokkal alacsonyabb volt vasárnap, mint a decemberi voksoláson. Ez arra utal, hogy a részleges bojkott azt elérte, hogy a választók egy részének elege lett, csalódott, érdektelenné vált. Velük szemben a kormánykoalíció tagjai fegyelmezetten járultak az urnák elé.

Igen, volt választási csalás. Igen, a haladó aktivisták könnygázzal dobálták az újságírókat meg az ellenzéki szavazókat, és persze, szavazatvásárlás is volt.

De egy dologgal nem árt a legmegrögzöttebb ellenzékinek sem tisztában lennie: a csalások egy részére egyszerűen nem lett volna szükség, a haladóknak egyébként is megkérdőjelezhetetlen a többségük. Csalások nélkül annyi lett volna a különbség, hogy nem nyernek ennyire. De az „úgysem jelent semmit az én egy szavazatom”, az „úgyis el van ez már döntve”, a „minek törjem magam” önbeteljesítő jóslattá vált. Ha elég sokan így gondolkodnak, és elég sokan otthon maradnak, nem kell csodálkozniuk, hogy mások döntöttek helyettük. Az ő nevükben is.

Az már egyéni politikusi vezetői kérdés, hogy valaki képes-e elviselni, ha az ország egy része nem úgy gondolkodik, mint ő. Szerbiában ez nyilvánvalóan nem így van. Viselkedéskutatók a tudói, hogy miért, biztosan van ennek a tünetegyüttesnek valami hangzatos latin neve.

Ami viszont egészen biztos, az az, hogy a Vajdasági Magyar Szövetségnek nagyon el kell majd gondolkodnia azon, hogy miért nem sikerült visszahódítani Kishegyest, Szabadkát, Adát – hogy csak a legnyilvánvalóbbakat említsük. És azon is, hogy hova tűnt a 2020-as választásokhoz viszonyítva az a több ezer szavazó Szabadkán, akik négy éve még voksoltak a VMSZ-re, most vasárnap viszont már nem…

Vannak itt kérdések.

Az egyik legfontosabb, hogy egyáltalán meg lehet-e fogalmazni ezeket.

Akad-e, aki felteszi, és akad-e, aki megválaszolja?

Minden más marad a régiben. És erről mi magunk is tehetünk, ezt ne feledjük, bármennyire is könnyű lenne legyinteni.

KOCSÁNYOS Pálma