Szülőnek lenni

Könnyű vagy nehéz?

Minden bizonnyal költői a kérdés, ennek ellenére jobbára minden érintett tud rá válaszolni, sőt a kibicek is. Továbbá az sem meglepő, hogy a válaszok meglehetős konszenzust sejtetnek, szülőnek lenni ugyanis csöppet sem könnyű dolog.

Kivéve, ha poénos választ akar valaki adni, mert ilyent is találni a világháló véleménydömpingjében: „Ebben az órában nagyon könnyű, mert már alusznak. Mivel én ügyes anyuka vagyok, az én gyerekeim is okosak és ügyesek, csak azok a hü..e tanárok nem mindig tudják értékelni.” – írta az egyik körkérdésben valaki, akit azóta töröltek az adott oldal felhasználói közül, de a véleménye fennmaradt okulásul az utókornak az alábbi mondattal együtt: „És a gyerekeimnek soha nincsenek gondjaik meg problémáik, csak nekem…”

Egyébiránt a válaszok maradéka széles és szubjektív skálán mozog, és a „nem könnyű”-től a „nem emberi dolog”-ig terjed, legfeljebb némi megszorításokkal, úgy, mint „modern szülőnek lenni piszkosul nehéz”, vagy hogy „azelőtt azért könnyebb volt”. Utóbbit persze nem azok mondják, akik „azelőtt” voltak szülők.

 Régen és most

Sokan azt állítják, a 80-as, 90-es években könnyebb volt szülőnek lenni, mint napjainkban. A korombeliek és a valamivel fiatalabbak ebbe a kategóriába tartoznak, a saját gyermekeink pedig a jelenlegi szülők. Húsz-huszonöt év távlatából bizonyára legtöbben egyezünk a megállapítással, főképp, mert túl vagyunk rajta.

Kézenfekvő lenne, hogy gyermekeink „modern szülőként” a mi jó példáink nyomán haladjanak, és nagy ívben elkerüljék azokat a hibákat, amelyeket nekünk nem sikerült, ők viszont a saját bőrükön tapasztalták. Ez lenne a közvetlen tapasztalatszerzés, azonban valami miatt nem „működik” úgy, ahogy gondolnánk.

A XXI. században rohamléptekben változnak az igények és a körülmények, így idő sem jut arra, hogy a korábbi tapasztalatokat próbálgassuk. Mire valameddig elérnénk, már nem is aktuális.

A változások egyik fő gerjesztője kétségkívül az információs társadalom beszüremkedése a közösségi és a magánélet valamennyi szegletébe, ami nemcsak felülírja a korábbi gyakorlatot, de sok esetben meg is zavarja a gyermek és az őt nevelő felnőttek tájékozódását. A korábbi tapasztalatok hasznosítása helyett a nem mindig értelmes divatok és hóbortok óriási nyomást gyakorolnak ránk, és sokakat belekergetnek a folytonos megfelelési kényszerbe.

Napjainkban az élet minden területén gombamód elszaporodtak a különféle „tanácsadók, trénerek és coachok”, akik egyebek mellett a gyermekek nevelésével, biztonságával, fejlesztésével is foglalkoznak, és lavina módján zúdítják a tanácstalan és tétova, de kétségkívül ösztönösen törődni akaró fiatal szülők nyakába a sok esetben ellentmondásos, olykor túlzó „tanácsaikat”, ugyanakkor megfosztják őket a személyes tapasztalatszerzés élményétől, amely megmutathatná, hogy a siker felé vezető úton rögösebb szakaszok is vannak, de mind a szülőnek, mind a gyermeknek meg kell tanulnia leküzdeni ezeket. Ha ebben együtt, egymást segítve haladnak, célba is fognak érni.

 A járvány megmutatta a szülői szerep másik arcát

„24 órában szülőnek lenni nem embernek való feladat.” Ezt találta mondani Justin Timberlake ismert popsztár, amikor a karantén családi életre gyakorolt hatásairól kérdezték. Szavain sokan felháborodtak, viszont érdemes elgondolkodni ezeken.

A távoktatás és az otthonról végzett munka egyfajta vesztegzárba kényszerítette a családokat. Ezt tovább tetézték a különféle korlátozások, amelyeket változó időtartammal és szigorral alkalmaztak.

Ha első nekifutásra jóleső érzésként éltük is meg, hogy végre huzamosabb időt együtt lehet a család, hamar kiderült, hogy ez „természetellenes” állapot. Az együtt töltött idő nagy részét ugyanis nem lehetett egymásra fordítani, hanem a munkahelyről és az iskolából otthonra áthelyezett kötelezettségekre, és ebben nemcsak kölcsönösen hátráltatták egymást, de pótfeladatokat is rótt minden családtagra, a szülőkre különösen, hiszen a gyerekeknek szükségük volt rá, és jól is jött, hogy biztos támogatásra számíthattak. Eközben viszont mindenütt akadtak időszakok, amikor átérezték a popénekes által kimondott kesernyés igazságot.

Mindeközben be kellett tartani a modern szülő „öt parancsolatát”: egyszerre irányt mutatni és védelmezni, következetesnek és rugalmasnak lenni, felnőttként viselkedni és gyermekként játszani, főnöknek és bizalmasnak lenni, kontrollálni és elengedni a dolgokat.

Az egymással ellentétes elvárások közepette pedig pontosan tudni vagy megérezni, mi a helyes. Valljuk be őszintén, nem könnyű kihívás. Sem ma, sem a 80-as, 90-es években.

Pedig egykor és most is csak annyit szeretnének a szülők, hogy gyermekük ne legyen átlagos, ne legyen olyan, mint ők voltak valaha! (Ugye, ebben újfent felismerjük egykori önmagunkat?) És bár nem teszi könnyebbé a szülői hivatást, egy pillanatra sem tudja beárnyékolni azt a felbecsülhetetlenül gazdag és semmihez nem hasonlítható érzést, amivel e sorsunk adta állapot megajándékozott bennünket. Sok-sok évvel ezelőtt és most egyaránt. Járvánnyal vagy anélkül. De mindenképp háború nélkül.

BERETKA Ferenc