Bizonyára sokan vagyunk, akik nem tudtuk, hogy Szerbia Népképviselőházának helyén korábban temető volt, török temető, mert az Oszmán Birodalom része volt Szerbia évszázadokon át. A kupolás épület maga is sok mindent tudna mesélni építésének közel száz évéről, hiszen szolgált egy nevét 1929-ben megváltoztató királyságot, majd egy több elnevezést is megért köztársaságot, később hat tagköztársaság és két tartomány képviselőinek is otthont adott, hogy jelenleg már csak Szerbia törvényhozó testületének otthona legyen. Jobb helyeken Tisztelt Háznak nevezik az országházat, és – elvileg – ez a megnevezés a belgrádi skupštinát is megilleti.

A viharos események

Lehet, hogy nem baj, miszerint a falak nem tudnak mesélni, de a történészek és a még ma is élő egykori képviselők egyike-másika néha érdekes dolgokat idéz fel a múlt, így a közelmúlt ottani történéseiről. Nem annyira a meghozott alkotmányok, jogszabályok, törvények, rendeletek körüli kulisszatitkok, háttéresemények érdekesek, hanem esetenként a merényletek, a gyilkosságok és az öngyilkosság, na meg legutóbb az épület jó két évtizeddel ezelőtti megrohamozása és elfoglalása. Az országban zajló események ugyanis ilyen formában is érintették a belgrádi Tisztelt Házat. Nem célunk a két horvát képviselő, elsősorban Stjepan Radić elleni merénylet és következményeinek leírása vagy elemzése, még csak a miloševići rendszer volt vezérkari főnöke teátrális öngyilkosságának felidézése sem, a 2000 októberében történt tömeges rohamra azonban sokan emlékezünk. Az épület ablakaiból gomolygó füstre, az utcára dobált bútorokra és iratkötegekre gondolok, meg a földgyalura, amely egészen a bejáratnál álló lovasszobrokig nyomult. Később éhségsztrájkoló (vagy azt mímelő) honatyák, ilyen-olyan politikusok számára vált érdekes helyszínné, fényképezhető és filmezhető háttérré a szerbiai törvényhozás fővárosi épülete, amelyben sokan vitatkoztak, érveltek, veszekedtek, szavaztak és tartózkodtak a voksolástól, hogy nagy részük később lelépjen a politika színpadáról. Sok mindent és sok mindenkit túlélt tehát a patinás épület, amelyben most már évek óta csak Szerbia népképviselői üléseznek, miután Montenegró is elhagyta a Belgráddal alkotott közös államot. Időnként népgyűléseket, hangversenyeket is rendeznek a bronzlovak előtti területen, de emlékezhetünk katonai díszfelvonulásokra, díszemelvényekre, érdekes és izgalmas szónoklatokra is.

Gőg és dölyf

„Önkínzást végzel” – győzködtek annak idején a barátaim és a családom tagjai, amikor a parlamenti közvetítéseket néztem. Igazuk lehetett – most már belátom –, hiszen Šešelj vajda és szélsőséges elvbarátai nacionalista ömlengéseit csupán egyszer-kétszer tudták valamelyest ellensúlyozni a tárgyilagos, jó érzésű, demokratikusan gondolkodó képviselők. Egyikük, a néhai dr. Pál Sándor szinte leforrázta őket egy többnyelvű felszólalással, de nem tudta észhez téríteni az elvakult nacionalistákat. Ők csak fújták a nótájukat, visszaélve a képviselőket megillető mentelmi jog által garantált büntetlenséggel. Mi fér, mi férhet bele a szólás és gondolat szabadságába? – kérdeztük akkor álmélkodva egymástól. Meddig mehet el ez az őrület? A gőgös, dölyfös, fennhéjázó honatyákat és honanyákat nem hatották meg az észérvek, amikből amúgy is kevés volt a kilencvenes években abban a hatalmi konstellációban.  Aztán jöttek a demokraták, valamelyest csökkent a nyílt nacionalista felszólalások száma, de szerb nemzetiségű belgrádi kollégám figyelmeztetett: „nehogy megvakard néhányukat, mert a demokratikus máz alól előjön az igazi szín.” Most a Tisztelt Ház jelenlegi összetétele – ha ilyen szempontból vizsgáljuk – még az előzőnél is siralmasabb. A pöffeszkedő, állítólag Európába tartó politikát képviselő hatalmi koalíció néhány tagja bizony egyértelműen igazolja, hogy a kifordított köpönyeg alól ki-kivillan a festék eredeti színe. Mostanság valóban önkínzás nézni a parlamenti közvetítéseket. A politikai zsargon ismeri a felosztást, miszerint a pártokban vannak héják és galambok. Jelenleg mintha az előzőekből lenne több.

Becsmérlés és sértegetés

Alpári szónoklatok, az ellenzék folyamatos sértegetése jellemzi a Tisztelt Házban folyó munkát ebben az áprilisban megszavazott, de csak augusztusban felállt összetételben. Az új házelnök és a hatalmi párt frakcióvezetője is hihetetlen arroganciával viszonyul az ellenzéki padsorokban helyet foglaló, ugyancsak a polgárok szavazatai alapján megválasztott képviselőkhöz. A személyeskedés, a sértegetés, a minősítgetés mindennapos, bármi legyen napirenden, bárhogy is érvelnek az ellenzékiek, akik között ugyancsak akadnak olyanok, akik felkapják a vizet, és hasonlóképpen reagálnak a becsmérlő szavakra. Legutóbb már majdnem tettlegességre is sor került, amikor az egymás zakójának gallérját ráncigáló két honatyát néhány józanabb társuk az utolsó pillanatban szétválasztotta. Jött aztán a hab a tortán: az ellenzéki képviselő hölgyek sértegetése, megalázása, amire nem reagált az ülést vezető házelnök, kijelentve, hogy „semmit sem láttam, és nem is hallottam”. Nyilván csak a tévékészülékek előtt ülő szavazópolgároknak éles a látása, vagy megfelelő a szemüvege. A bocsánatkérés is elmaradt, hiszen a jelek szerint ez normális dolognak, korrekt viselkedésnek számít ma ebben a törvényhozó testületben, illetve ebben az országban. Szomorú, hogy a helyzet jó ismerői szerint „van még lejjebb”, azaz a parlamenti közvetítéseket követő polgárok még csúnyább jelenetekre, alpáribb szónoklatokra számíthatnak a jövőben. Lehet, hogy magam is visszatérek a nézők táborába,

elvégre mindez az annyiszor beígért és hangoztatott aranykor egyik olyan jelensége, amelyre oda kell figyelnünk. Nehogy úgy járjunk, mint a birkák, amelyek a farkastól félnek, de a pásztor okozza a vesztüket.

NÉMETH János