Nemrégen (ki, ha nem) az államelnök mély (?) meggyőződéssel azt nyilatkozta, hogy egy négytagú család két átlagfizetésből tisztességesen meg tud élni. Erre igen sokan felkapták a fejüket, hiszen a mindennapi élet tapasztalatai ezt az állítást csak igen kis részben támasztják alá.

Ha azonban a statisztikai adatokból indulunk ki, az ország első emberének mindenképpen kénytelenek vagyunk igazat adni. A mindent a számokon keresztül szemlélő intézmény, vagyis a statisztika ugyanis azt jelzi, hogy a tavalyi átlagfizetés valamennyivel több mint hatvanezer dinár, vagyis bő ötszáz euró volt. Amennyiben a feleség és a férj is ennyit visz haza a fizetési napon, kétségtelen, hogy sem nekik, sem a két gyereküknek nincsenek komolyabb anyagi gondjaik.

Viszont azt is a statisztikusok árulták el, hogy havonta ennyi jövedelemmel igen kevés polgár, pontosabban a lakosság mindössze tizenegy százaléka rendelkezik. A másfél évvel ezelőtt végzett közvélemény-kutatás szerint (mert később már senki sem érdeklődött ebben a témában) az államelnök által átlagosnak nevezett kereseti szinttel rendelkezők csak a leggazdagabbak között voltak találhatók.

Mellesleg akkor az is kiderült, hogy az ebbe a tehetősek csoportjába tartozó családok havonta 101 ezer dinárt költenek. Arról azonban nem szól a fáma, hogy vajon mennyiből élnek azok az emberek, akik kénytelenek havi 35–40 ezer dinárból kihúzni a hónapot, ugyanis belőlük van a legtöbb. A rájuk vonatkozó fogyasztási adatok azt mutatják, hogy a keresetüknél lényegesen többet költenek. Miből? Nos, ez a helyzet kísértetiesen emlékeztet arra bizonyos viccre, amikor az amerikai politikus szerint az Újvilágban 2000 dollárt keres egy ember, s ebből ezerötszázat költ el. Hogy mit tesz a maradékkal, ahhoz senkinek semmi köze. Ezzel ellentétben (az akkori) Szovjetunióban a száz rubelért dolgozó százharminc rubelt költött havonta. Hogy miből, ahhoz senkinek semmi köze…

Egyébként a szerbiai családok átlagos jövedelmét illetően az „okos” politikusok és statisztikusok azt is kiszámították, hogy – elsősorban a falusi környezetben – az emberek a háztáji földecskéjükön megtermesztik a számukra szükséges zöldségféléket, óljaikban, istállóikban húst és tejet is „termelnek”, és ezek az értékek is helyet kapnak a különféle kimutatásokban.

Nehéz megmondani, hogy mindezekhez a számokhoz hogyan jutnak a minisztériumi tintanyalók, de ha ők valamit állítanak, azt illik egyházi dogmaként fogadni, tehát nem szabad megkérdőjelezni.

Annak ellenére, hogy az utóbbi öt évben bizonyos javulás tapasztalható a legkevesebb jövedelemmel rendelkezőket illetően, a számok azt mutatják, hogy a szerbiai családok negyven százaléka kénytelen megelégedni (nem két, hanem) egy átlagfizetéssel. Ebből eredően érthető, hogy a családok fele csak álmodhat arról, hogy évente egyszer a házon kívül tölti az évi szabadságát. Főleg azért, mert hozzávetőleg egymillió polgárnak még elegendő tüzelőre sem jut pénze. Ők azok, akik havonta átlagban személyenként tizenkétezer dinárt keresnek, illetve a család teljes havi jövedelme csak egy árnyalattal haladja meg a huszonhatezer dinárt. Márpedig ebből nem nagyon lehet „feszelegni”.

Ebből ered az is, hogy Szerbia lakosainak 23 százaléka szegénységben él, hatvan százaléka pedig meglehetősen közel jár ehhez, vagyis a viszonylag szegények kategóriájába tartozik. Mit jelent a relatív szegénység? Nos, a két évvel ezelőtti adatok szerint azok az emberek, akiknek létfenntartására havonta nem jut több tizenkilencezer dinárnál, illetve a családoknak negyvenezer dinárnál, ők a viszonylag szegények. Magyarán ez azt jelenti, hogy van mit enniük, a hideg napokon úgy-ahogy fűthetnek is, de nyaralásra, telelésre, sőt még új cipőre sem gondolhatnak. Náluk csak az a félmillió ember van rosszabb helyzetben, akikről fenntartás nélkül el lehet mondani, hogy mélyszegénységben élnek.

Egyébként a statisztikai adatok alapjában véve csak arra jók, hogy a politikusok, amikor az érdekeiknek megfelel, dicsekedhessenek, miszerint – például – tavaly decemberben Szerbiában 562 euró volt az átlagos kereset. Arról azonban mélyen hallgatnak, hogy az év utolsó hónapjában, főleg a nyugati érdekeltségű cégekben különféle bónuszokat és tizenharmadik fizetést, vagy ahogyan azt Németországban nevezik, a karácsonyi pénzt is osztanak, ami érezhetően felduzzasztja a kereseti átlagot. De csak az adott hónapban, és a többi tizenegyre nem vonatkoztatható. Azt sem volna szabad szem elől téveszteni, hogy bizonyos ágazatokban az átlaghoz képest, kimagaslóan nagyok a fizetések. Elsősorban az IT-szektorban, vagyis a számítógépes programok fejlesztésével foglalkozó vállalkozásokban, ügynökségekben kénytelenek a tulajdonosok még a kezdőnek is legalább 700 eurós fizetést biztosítani, mert ezekből a szakemberekből világszerte igen nagy a kereslet. A legjobbak pedig – természetesen – a legjobban fizetnek, s ma már nem számít fehér hollónak a 4–5 ezer eurós fizetés sem. Ők és a megfelelő pártkönyvecskével, de annál kevesebb tudással rendelkező, húszezer eurós havi bevétellel dicsekedhető egyes politikusok alaposan felturbózzák az átlagot. Aligha kétséges, hogy nekik lehetőségük van az államelnök által emlegetett tisztességes életre.

Vajon ebből arra kellene következtetnünk, hogy Szerbia 7,2 millió polgárának túlnyomó többsége „tisztességtelenül” él?

BOTH Mihály