Az ember memóriája egyrészt rövid, másrészt szelektív: addig és arra emlékszik, ameddig és amire akar. Jól tudják ezt azok is, akiknek szakmai feladatuk az emberek befolyásolása, de mindenkinél jobban tudják a politikusok.

Ezzel mindannyian tisztában is vagyunk, jó eséllyel ezt is szem előtt tartjuk, amikor azt figyeljük, hogy melyik politikus éppen mit ígér nekünk nagy vehemenciával, különösen választási kampányok időszakában. Tudjuk ezt, meg is szoktuk, kicsit már bele is fásultunk. De betartjuk a táncrendet: a politikus kér tőlünk valamit (igen, ez többnyire „csak” a szavazatunk, a lelkünkkel nehezen kezdene bármit), s mivel érzi, hogy ezért cserébe valamit adnia kellene, hát ígér. Országa, politikusa válogatja, hogy éppen mit. Mi meg úgy teszünk, mintha elhinnénk, odaadjuk a szavazatunkat, aztán lessük, mi lesz az ígéretekkel. Rendszerint semmi a következő választásokig, a következő kampányig. Akkor pedig megint lehet ígérni…

Nincs is ebben semmi meglepő, semmi új.

Az viszont meglehetősen izgalmas, amikor a politikus nem a jövőnket színezi csodálatosra – hanem a múltat rajzolja át.

Nem árnyalja. Átrajzolja.

Péntek óta ugyanis tudjuk: 1999-ben személyesen Orbán Viktor akadályozta meg, hogy a NATO megnyissa „az északi frontot”, ráadásul „a déli” mellett.

Merthogy ez így elhangzott a Kossuth Rádió reggeli műsorában, ahol a magyar miniszterelnök adott interjút.

Éhgyomorra ez egy picit erős volt. Visszahallgatva (a magyar miniszterelnök Facebook-oldalán elérhető a felvétel) pedig úgy tűnik: a riporter számára már az is az újdonság erejével hatott, hogy Magyarország közelében volt valaha valami „háború”. A felfedezés csak annyiban hozta lázba az ifjú kérdezőt, hogy akkor is Orbán Viktor volt a miniszterelnök, tehát párhuzamot tud vonni az „akkori” és a „mostani” helyzet között. Érdemes teljes egészében idézni hát, hogyan is emlékszik vissza a magyar kormányfő arra, amit mi csak „a bombázások”-ként szoktunk emlegetni.

„Még nem jött el az ideje annak, hogy a történészek teljes egészében feltárják az 1999-es évnek az eseményeit, amikor éppenhogy beléptünk a NATO-ba, és szinte már másnap át kellett esni a tűzkeresztségen, mert a NATO Szerbia megtámadása mellett döntött, és Magyarországnak eszközöket kellett a NATO rendelkezésére bocsátania. Elsősorban repülőtereket. Ezt tudjuk. Ezek nyilvános információk. De arról én sem akarok hosszabban beszélni, az az, hogy volt amerikai törekvés arra, hogy nyissuk meg a déli front mellett az északi frontot is. Az északi szerb front a magyar déli határnál megnyíló frontot jelentette volna, ahol konkrét katonai elgondolásaik voltak az amerikaiaknak, hogy mit kellene a magyaroknak tenni, amit én visszautasítottam, és ezzel sikerült Magyarországot kívül tartanom a háborúból, és ezért nem jött létre egy magyar–szerb háború, ami tragikusan pecsételte volna meg Magyarország következő évtizedeit, nem beszélve a Délvidéken élő, akkor még háromszázezres magyar közösség sorsáról. Tehát nekem vannak személyes élményeim is arról, hogy milyen az, amikor a háború szele elsüvít az ember füle mellett, és tudom, hogy ilyenkor észnél kell lenni, és nem úgy beszélni a háborúról, mint egy délutáni teapartiról.”

Így szólt a miniszterelnök. Nem zavartatva magát a tények által.

Például, hogy ha „a NATO” dönt, akkor az minden egyes tag bevonásával történik. Magyarország ugyan valóban csak néhány nappal korábban, 1999. március 12-én vált az Észak-atlanti Szövetség teljes jogú tagjává – viszont már jóval korábban is tudott a NATO terveiről.

Ahogyan Rovó Attila írta egy Index-cikkben (2019. március 24-én): 1998 októberében a NATO felkérésére összeült az akkor még nem NATO-tag Magyarország parlamentje, hogy a légtér megnyitásáról döntsön a katonai szervezet javára, ezzel segítve a koszovói válság rendezését.

„A Fidesz-kormány eredetileg zárt ülést akart, végül nem az lett, így bárki hallhatta az MSZP ellenvetéseit, hogy szerintük nincsenek meg a katonai biztonsági garanciák, mire Orbán azt hangsúlyozta, hogy magyarlakta területeket nem érintenének a légicsapások, és felhívta a figyelmet, hogy ebben a kérdésben ne felejtsük el, hogy mi magunk akarunk a NATO részei lenni. »Nincs olyan garancia, amely a kockázatokat teljes egészében kizárja, ezért nem is kaphatott Magyarország ilyen biztosítékot. Ebben az esetben szerintem nincs helye semmifajta taktikázó, sima modorú, sima szájú, tekergődző beszédnek. A jelenlegi helyzetben Magyarország egy olyan szövetségi rendszer részeként készül döntést hozni, amelyet saját maga választott«” – mondta akkor Orbán.

A cikk szerzője emlékeztetett: „Kasza József szabadkai polgármester, a Vajdasági Magyarok Szövetségének elnöke rendszeresen bírálta a támadásokban segédkező Budapestet, főleg Orbánnak azt a mondatát, hogy »a NATO oldalán nemcsak katonai hatalom áll, hanem a történelem és az emberi igazság is«.”

Amellett, hogy izgalmas dolog belelesni a negyedszázaddal ezelőtti magyarországi parlamenti munkába (merthogy akkoriban tényszerűen volt ilyen!), érdekes összevetni az 1999-es Orbánt a maival, aki immár azt mondja: bátorság kellett 1999-ben kimaradni egy háborúból. „Bátorság mindenképpen kell. Akkoriban Bill Clintonnak hívták az Egyesült Államok elnökét, aki egy erős elnök volt, és akkor is gondot okozott, hogyan kell nemet mondani úgy, hogy az elefánt ne ránk lépjen, hanem mellénk. De sikerült. Ez lehetséges. Itt ülök, Magyarország is él és virul, tehát lehetséges az ilyesmi.”

A mai Orbán keménykezű, határozott, erős – nem úgy, mint a huszonöt évvel ezelőtti? Vagy csak alakít egy kicsit, hiszen úgysem lesz senki, aki helyreigazítaná?

Az ATV-nek nyilatkozott az ügyben Jeszenszky Géza korábbi külügyminiszter, aki 1999-ben Washingtonban volt nagykövet, s már csak betöltött tisztsége miatt is életszerű, hogy tudhatott volna arról, ha létezett volna olyan amerikai szándék, amely szárazföldi megszállást fontolgatott volna. „A helyzet nem egy szerb–magyar háborúval fenyegetett: a NATO viselt háborút Milošević diktatúrája ellen az albán kisebbség megmentése érdekében, akiket ki akartak űzni Koszovóból. […] Az tény, hogy levegőből nem nagyon lehet megnyerni egy háborút, és valóban felmerült, sajtóinformációk alapján mondom, nem bizalmas információk alapján, hogy ha nem megy másként, akkor szárazföldi úton kell Miloševićet legyőzni. […] Éppen azért adta fel ezt a játszmát Milošević, mert felmérte, hogy ha kitart, akkor jön az invázió, abba belebukik, és ki tudja, még milyen következményekkel jár… Én Amerikában hivatalos személyektől sem azt nem hallottam, hogy elvárják Magyarország közbelépését, de sajnos, a miniszterelnök ebben nem partner, és azt sem, hogy ha belépnénk, akkor kapnánk egy (területi) »jutalmat« […] Nem tudok arról, hogy érkezett-e ezzel kapcsolatos, akár csak puhatolódzó kérdés is.”

Hogy mindebből mi a tanulság?

Tulajdonképpen csak annyi, hogy huszonöt év nem nagy idő, az még bőven az emberi emlékezet határain belül van. Ezt még Orbánnak is illene tudni.

Huszonöt év pedig különösen rövid idő, ha a bizalmas döntések hátterét vizsgáljuk, a különböző szintű titkosítások ugyanis ennyi idő alatt még távolról sem járnak le. Sokat kell hát várnunk még arra, hogy a teljes igazságot megismerhessük.

KOCSÁNYOS Pálma