Szombat este egyedül ültem a sötét vetítőteremben (a palicsi Abbáziában ez nem megy ritkaságszámba, legutóbb A feleségem történetét néztem meg úgy, hogy az enyém volt az egész mozi), és hol borzongtam, hol nevettem Jórgosz Lánthimosz új filmjén, a Szegény párákon. A fekete humorral oldott társadalomkritika amúgy is a gyengém, és Lánthimosz ennek a mestere: a filmjei után mindig kell néhány nap, hogy ne csak az ő minden igazságtalanságot felnagyító szűrőjén keresztül lássam a világot. Ez történt most is: a Szegény párák steampunkos és retrofuturisztikus látványvilágával (aminek tervezőit, köztük a magyar Mihalek Zsuzsát megérdemelten jelölték Oscar-díjra – és ez a film 11 Oscar-nominációja közül csupán az egyik) és szatirikus dialógusaival (Tony McNamara forgatókönyvíró munkája) olyannyira beszippantott, hogy muszáj írnom róla és arról, mennyire rímel a története azzal, ami éppen történik körülöttünk.

A Szegény párák a klasszikus Frankeinstein-történet comig-of-age sztorivá tett feldolgozása. Egy tudós által megteremtett, Bella Baxter nevű fiatal nő (akit Emma Stone alakít ragyogóan) felfedezi a világot, és ezáltal önmagát. Nem tűnik nagy truvájnak, ugye? Hogy mégis az, az attól van, hogy Bella nem veszi figyelembe azokat a társadalmi konvenciókat, amelyek a nőket akkor (sőt, még ma is) keretek közé szorították. Sem az illemszabályok, sem a közösség elvárásai nincsenek rá hatással, szabadon éli meg a szexualitását, és szabadon érez, még ha amit átél, néha nagyon megrázó is, hiszen nemcsak az örömöket ismeri meg, hanem a nyomort, a kegyetlenséget és az erőszakot is. Közben pedig állandóan figyel, tanul, olvas, és ösztönössége mellé idővel tudatosság is társul, hogy sajátos rendet vághasson az őt megregulázni igyekvő férfiak között, dacára annak, amit a nők ilyetén „korlátoltságáról” gondoltak, és gondolnak sokan ma is. Igazi feminista happy endet kapunk tehát a film végére, ami kizárólag azoknak a férfiaknak kedvez, akik nem érzik magukat kisebbrendűnek, ha egy nő valóban egyenjogú és „egyenigényű” velük.

Ha valaki bedőlt a populista politikai vonulatoknak, és szereti elhinni, amit a demagóg megmondóemberek szajkóznak, hogy gender nem létezik, annak különösen érdemes megnéznie ezt a filmet, és szembesülnie azzal, milyen lenne, ha valóban nem létezne. Mert mit is jelent valójában a szitokszóként használt társadalmi nem? Azt, hogy a nemi szerepeinket csak kis mértékben határozzák meg a biológiai adottságaink, és alapvetően a társadalom dönti el, mit tart nőiesnek és férfiasnak, és mit vár el női, illetve férfitagjaitól. A nőiesség és a férfiasság nem más, mint társadalmi konstrukció – és mint ilyen, a történelmi és gazdasági kihívásokkal összhangban változik. Ugyanakkor azonban nyoma van rajta a mindenkori hatalmi struktúráknak, ami a mi esetünkben a patriarchátus. Ezért nem csodálkoztam azon a világnézeti szakadékon sem, amelynek létezését nemrég szenzációként tálalta a média. Az Egyesült Államokban ugyanis a Gallup adatai szerint a 18 és 30 év közötti nők ma nagyjából 30 százalékponttal liberálisabbak, mint az azonos korosztályba tartozó férfiak. Németországban is hasonló eredményre jutottak, az Egyesült Királyságban pedig „csak” 25 százalékpontnyi a különbség. Ez a jelenség gyakorlatilag az egész világon jelen van: Dél-Koreában például 50 százalékpontos a világnézeti szakadék férfiak és nők között.

Magyarországon – és úgy sejtem, Szerbiában szintén – a felmérések szerint nincs ilyen éles eltérés a két nem képviselői között, gyanítom, leginkább amiatt az elavult felfogás miatt, hogy a közélettel való foglalatoskodás a férfiak privilégiuma. Emlékszem, gyerekként mennyire elcsodálkoztam azon, amikor az egyik ismerős asszony azt mesélte, az ő családjukban az olyan fontos dolgokról, mint a politika, és hogy kire kell szavazni, a férje dönt, az olyan kevésbé fontosakról, mint a családi ügyek, és hogy a gyerekek hol tanuljanak tovább, ő. Szerintem a kettő nagymértékben összefügg, és úgy tűnik, a nők világszerte rájöttek erre. A gazdasági változásokat például a nők előbb tapasztalják a bőrükön, mint a férfiak: nemcsak azért, mert a hagyományosan nőinek tartott szakmákat sokkal kevésbé fizetik meg, és még mindig létezik üvegplafon, hanem mivel többségében továbbra is ők képezik a hidat a család és a piac között, minden drágulás közvetlenül érinti őket. Emiatt szociálisan is érzékenyebbek: nem meglepő, hogy a segélyszervezeteket elsősorban nők működtetik. Ők azok, akik nap mint nap diszkriminációval találkoznak, ezért összességében empatikusabbak és jobb csapatjátékosok.

Jó lenne látni minél több női vezetőt, akik ezeket a liberálisnak tartott (bár én inkább azt mondanám, humánus) értékeket képviselik a politikai színtéren, és nem puszta aláírógépek (lásd a lemondott magyar köztársasági elnök kegyelmi ügyét) vagy nagystílű bosszúállók (lásd szűkebb pátriánkat és szürke eminenciását, akit nemrég „elütött a vonat”). Merthogy az általuk felvett szerepekkel ezek a nők pont azokra a sztereotípiákra játszanak rá, amelyek ellen dolgozniuk kéne: ebben a két esetben a kiskorúsított naiváéra meg a rettegett fúriáéra. Bátorság, függetlenség, hitelesség – olyan nőkre lenne most szükségünk, akik ezekben erősek.

BERÉNYI Emőke