Kezdettől fogva nemcsak a politikusok, de a polgárok is hatalmas lelkesedéssel övezték a hosszú vajúdás után a közelmúltban üzembe helyezett Belgrád és Újvidék közötti 78 kilométeres új vasútvonalat, amelyen akár kétszáz kilométeres sebességgel is közlekedhetnek a vonatok.

Az eufóriát csak fokozza az a tény, hogy a világ számos országában hasonló törekvések vagy már megvalósított tervek tapasztalhatók. Japánban például akár ötszáz kilométert is eléri a szupervonat suhanása, de Franciaországnak sincs oka szégyenkezni, hiszen néhány hónappal ezelőtt éppen egy háromszáz kilométeres menetből siklott ki a szerelvény.

Mindez az bizonyítja, hogy Szerbia is igyekezik felzárkózni a fejlődő országok közé, ami mindenképpen dicséretes körülmény, főleg, ha szem előtt tartjuk, hogy a szóban forgó korszerűsítés Vajdaság északi határán átnyúlva Budapestig terjed.

A már üzembe helyezett első szakaszon az első naptól fogva nagy a tolongás, hiszen potom háromszáz dinárért a fővárosból alig 35 perc alatt a tartományi székvárosba lehet jutni. Az óriási érdeklődés a vasútiakat is olyannyira fellelkesítette, hogy meghosszabbították a kedvezményes árú jegyek eladási időtartamát. Ha ugyanis „helyreáll a rend”, ennél sokkal többe fog kerülni a menetjegy. Egy irányban ezer dinárt kell majd fizetni érte, a menettérti ára pedig ezerhatszáz dinár lesz. Ennyi pénzért (oda-vissza) majdnem százhatvan kilométert teszünk meg. Egy kis fogyasztású kocsival sem lenne drágább, főleg, ha ketten vagy hárman ülnek benne.

Kérdés azonban, hogy akár közép-, de inkább hosszú távon menyire lesz kifizetődő ez a hatalmas beruházás. A szokásos féligazságok közé tartozik a hatalom ama hencegése, hogy ezzel a gyorsvasúttal fogunk közeledni a fejlett Nyugat felé. Azt azonban elfelejtik megemlíteni, hogy Németországban, Japánban, Franciaországban és Kínában is az óránként 200–350 kilométeres sebességgel közlekedő vonatok minimum egymilliós lakosú városokat kötnek össze. S Szerbiában hol lehet ilyen lakott települést találni, hiszen még a főváros is csak a peremkerületekkel és a vonzáskörével együtt éri el az egymilliós lélekszámot? Újvidékről ne is beszéljünk. Fél évszázaddal ezelőtt, amikor még kizárólag Noviszád néven volt szabad emlegetni, de ennek ellenére is egy szolid polgári város volt, a lakosainak száma még a 180 ezret sem érte el. Igaz, ma már a létszám meghaladja a 400 ezret, de azt is tudjuk, hogy ez jórész milyen történelmi fordulatoknak a következménye.

A jelenleg még csak az ötlet szintjén levő Belgrád–Niš gyorsvasút is hasonló lesz, hiszen Szerbia harmadik legnagyobb városának lakótömege fényévre van a milliós nagyságrendtől. Ennek ellenére mi építjük a nyugati életszínvonalat mímelő objektumokat, pedig világszerte ismert tény, hogy az ilyen beruházás dollármilliárdokat is képes felemészteni.

Persze, van olcsóbb megoldás is. Egyes szakemberek szerint ugyanis a fővárost a székvárossal összekötő vonal nagyjából százmillió euróval kevesebbe került volna, ha nem erőltetnénk a 200 kilométeres sebességet, hanem megelégedtünk volna az óránkénti 160 kilométeres gyorsasággal. A „maradék” pénzből több száz kilométernyi vasutat fel lehetett volna újítani, ahol ismét járhatnának a mozdonyok. Ezzel szemben, főleg Vajdaságban, az évtizedek óta használaton kívüli sínpárok igen jelentős részét felszedték, és ócskavasként értékesítették. Pedig a hozzáértők már régen kiszámították, hogy –elsősorban áruszállítás szempontjából – a vízi utat követően a vasúti szállítás a legkifizetődőbb. A megalomániának azonban ára van, s olykor teljesen mellőzi az észszerűséget.

Az is a szakvélemények kategóriájába tartozik, hogy a mindössze 78 kilométeres útszakaszon az új gyorsvonat kétszer is megáll. Nem nehéz elképzelni, hogy ilyen sebességnél lehetetlen száz–kétszáz méter alatt állóra fékezni a szerelvény. Ez tehát időveszteséggel jár.

A belgrádiak szempontjából az is nehezíti a helyzetet, hogy a közelmúltig a város központjától nem messze volt a vonatállomás, amit tavaly kiköltöztettek a juhszélre. Az oda eljutás még legalább húsz–huszonöt perc időveszteséget jelent.

Azt is csak a téma iránt kifejezetten érdeklődők tudják, hogy a Belgrád–Újvidék és a Belgrád–Niš mintegy 200 kilométeres szakaszának megépítése több mint kétmilliárd eurót fog felemészteni. Márpedig ebből a pénzből, állítják a szakemberek, el lehetne végezni 2000 kilométer meglevő sínpár nagyjavítását, s ezzel lehetővé válna a 80–120 kilométeres utazási sebesség. Dehát nekünk világszínvonalú vasútra van szükségünk! Annak ellenére, hogy sem a gazdaságunk, sem az ország nagysága nem igényli az ilyen nagyravágyó befektetéseket.

Talán szem előtt kellene tartani a gazdasági helyzet várható alakulását is. Amennyiben ugyanis az EU rákényszeríti Szerbiát az oroszokkal szembeni büntetőintézkedések bevezetésére, törölhetjük szemünket-szánkat az olcsó gáztól és kőolajtól, ami óriási csapást jelent(ene), és úgyszólván teljesen lehetetlené teszi/tenné a jelen témához kapcsolódó elképzelések megvalósítását. A szankciók elmaradása esetében pedig a nyugati országok  fognak alaposan megorrolni ránk, ami semmiképpen sem lesz jó Szerbia gazdaságának. Tehát akár így, akár úgy, de várható a jövőbeni pénzhiány, akkor kiderül, hogy az agyondicsért villámgyors vasút villámgyors melléfogás ékes példájává válik.

BOTH Mihály