Amilyen váratlanul tört rá Szerbiára az egyébként várható világjárvány, és ahogy azt az ország vezetése tehetetlen elkeseredésében példátlanul drasztikus intézkedésekkel kezelni próbálta, olyan meglepő gyorsasággal indult be az iskolákból kiszorult diákok otthoni oktatása.

A kormányzat nyilván tudta azt (a szakma utóbb be is ismerte), amit a lakosság csak sejtett az egészségügyi ellátórendszer állapotáról. Ezért nemcsak a hazatérő vendégunkásokhoz intézett jócskán túljátszott államfői rimánkodás meg az SMS-ben szétküldött drámai hangú riogatás, hanem a rendkívüli állapot kihirdetése is – bár a reális veszély csökkentését célozta – jókora pánikot keltett a lakosság körében, amelynek örve alatt még azt is le lehet nyomni az emberek torkán, hogy míg ők a négy fal közé kényszerülnek, addig a városok utcáin gépkarabéllyal felszerelt katonák járőrözzenek. Éjjelente pedig zajos mozgások folyjanak a légtérben: mélyen szálló vadászgépek és magasan vonuló óriási szállítógépek meg rendőri felvezetés mellett vonuló buszkaravánok és kamionkonvojok moraja verje fel az ijesztő csendet – amelyekről hiteles és érdemi magyarázatot nem kaptunk.

A távoktatásról jót vagy semmit

Ebben a dermesztő helyzetben és a lakosságra nehezedő nyomasztó pszichés állapotban soha nem látott gyorsasággal már másnap beindult a távoktatás a közszolgálati televízióban közvetített rögtönzött tanórák által, mintha a háttérben valakik már jó előre felkészültek volna arra, ami a lakosságot hideg zuhanyként érte.

A vajdasági magyar politikum saját televíziója és az MNT szintén nem késlekedett. Nem ez volt az első eset, amikor egy akkora feladatot vállalt fel, amely mögé jókora önbizalommal lehet megfelelőnek vélt műszaki és szakmai kapacitást állítani.

Úgyhogy a kezdeti nekirugaszkodáskor mindenki, még a leginkább kötekedő bírálók is beletörődtek: a sürgető kényszer átmenetileg akár indokolt szakmai szempontokat is maga mögé szoríthat. Az első távoktatásos napokat követően a közösségi médiában megjelent néhány bíráló megjegyzés, de ezeket a projekt vezetői azonmód hatástalanították. A kezdeti nehézségekre, a műsorkészítőkre leselkedő folyamatos fertőzésveszélyre és a pedagógusok egy részének ódzkodására hivatkoztak, meg arra, hogy így is jobb, mintha nem lenne semmi. Ezt akkor nem nagyon lehetett vitatni.

Azonban az idő múlt, hetek, sőt hónapok teltek el, újabb és újabb pedagógusok kapcsolódtak be a távoktatásba, és a korábbiak is szereztek némi tapasztalatot és rutint a szokatlan munkában. Egyre jogosabbá vált tehát a minőségi előrelépés igénye mind pedagógia-módszertani, mind pedig televíziós szakmai és műszaki téren.

Elsősorban a műsorok kényszerű követői, a diákok (és persze szüleik meg az esetleg „odatévedő” hétköznapi érdeklődők) várták (volna) joggal el, hogy ne csak elvétve nézhessenek úgy-ahogy élvezhető tanórákat. Észlelhető tartalmi, módszertani és műszaki előrelépésre azonban az eddig eltelt két hónapban nemigen került sor. Sőt a projekt közelgő befejezéséig vélhetően nem is fog. Az oktatási államtitkár erősen kampányszagú Fb-bejegyzése szerint ugyanis „az MNT kiváló szervezésének, a Pannon RTV nagylelkű támogatásának és a lelkes magyar tanítók és tanárok lelkiismeretes és szakszerű munkájának köszönhető, hogy a vajdasági magyar diákoknak ilyen lehetősége volt a minőséges távoktatáshoz”. A Magyar Szó pedig hosszú cikkben fényezte tovább a témát, ami szintén arra utal, hogy a távoktatást az egyik fő kampánytémaként fogják használni.

Ettől függetlenül az egész projekt, bár egyre nagyobb teherként nehezedik mindenkire, nem kevés tanulsággal is szolgál.

Közoktatásunk állapotrajza

A televíziós tanórák ugyanis meglehetősen hiteles képet festenek a vajdasági magyar nyelvű oktatás mai állapotáról. Ez a kép korántsem megnyugtató, és számos súlyos kérdésre választ ad, de alkalmas arra is, hogy az érintettekben a saját maguk vagy gyermekeik oktatásáról kialakult szubjektív nézetet árnyalja. Akár pozitív, akár negatív irányban.

Mindenkivel előfordul, hogy a saját (vagy gyermeke) oktatását, iskolai helyzetét valamiért hiányosnak érzi, és ezért az iskolát, még inkább egyik vagy másik pedagógust okolja, aki „nem tudja megmagyarázni”, „nem jól adja elő” a tananyagot stb.

A televíziós tanórákon hetenként vagy akár két-három naponta váltakoztak az előadók, volt tehát mód az összehasonlításra. Így sok esetben felértékelődhetett a saját, amúgy mostohának érzett helyzet („ettől még a miénk is jobb”), de változhatott a „szomszéd kertjének mindig zöldebb” színe is.

Ugyanakkor széles körben láthatóvá vált, hogy oktatásunk mennyire egysíkú és kiegyensúlyozatlan, hogy egy-egy intézményen belül is milyen óriási színvonalbeli különbségek vannak, és hogy mennyire nem tud elszakadni a tananyag többé vagy kevésbé jól felépített, de végtelenül monoton felmondásától. Az első ránézésre kielégítőnek látszó műszaki felszereltség dacára igen erősen kiütközik az eszköztelenség megannyi következménye. A maszatos iskolatábla mellé felszerelt fehér tábla, a tanár szemébe világító kivetítő, a műszaki lehetőségeket csak töredékében kiaknázó, és számos esetben amatőr módon használt, gyakran a tanár „súgógépévé” degradált diabemutatók néha inkább hátrányára váltak a televíziós tanórának, semmint meggyőzőbbé és élvezetesebbé tették volna az előadott tananyagot, a televíziós adás kínálta multimédiás lehetőségek elvétve látott, de akkor is szegényes kiaknázásáról vagy az immár minden iskolában meglévő „okostáblák” használatához szükséges felkészültség aggasztó hiányáról nem is beszélve.

Ám sok esetben mindezt feledhetővé tudná tenni a tanár személyisége, határozott fellépése, kimunkált előadói képességei. Talán ezek hiányoznak nálunk leginkább. A már-már komplexusba hajló visszafogottság vagy a „pattogó”, de személytelen magabiztosság helyett a hallgatósággal mindenkor (még virtuális körülmények között is) hiteles szem- és szellemi kontaktust fenntartó előadásmód, valamint az érdeklődést mágnesként vonzó arckifejezés és beszéddinamika, amely erények előtt – különösen, ha a modern oktatástechnológia magabiztos ismerete is társul hozzá – tisztelettel fejet hajtunk. És megköszönjük azon kolléganőknek és kollégáknak, akiknek sikerült élményszerű és gazdag ismereteket nyújtó televíziós tanórákat tartani – mert ilyenre is akadt olykor példa.

BERETKA Ferenc