Véget ért a csodavárás, elfogyott a bejgli, a malacsült, meg az elmaradhatatlan francia- és lencsesaláta is már a múlté, mégsem érezzük úgy, hogy valami új kezdődött volna, hogy előkerült a tiszta lap, amely csak arra vár, hogy mindenféle kellemes dologgal töltsük meg.

Ez az új esztendő pontosan olyan csapzottan, ziláltan toppant be, mint ahogyan a korábbi lelécelt. Bár a közösségi médiában sorakoztak a jókívánságok, de valahogy a négylevelű lóherék, a patkók meg a szerencsemalacok is kikoptak, helyüket vörös tenyérlenyomatok vették át, meg légi felvételek csendben álló, telefonokkal világító tömegekről.

Semmi sincs rendben.

„Valami bűzlik Dániában”, mondotta volt Marcellus Shakespeare örök érvényű darabjában. Vagy, ahogyan Arany János fordította ugyanezt: „Rohad az államgépben valami”.

Bűzlik is, rohad is, mégsem látni, hogy mindez hova vezet.

Shakespeare Marcellusa csak egyetlen országot jellemzett keserű szavaival. Hja, a régi, szép idők…

Ma már erjed, fortyog, kavarog lényegében az egész általunk ismert világ, s hiába a fohász, hogy „az ég hozza jóra”, nem tűnik úgy, hogy belátható időn belül valami is jobbra fordul.

S míg Hamlet azon kesereg, hogy „Ma éjjel fent van s dőzsöl a király / Nagy dáridóján bősz táncz tántorog”, addig mi csak kapkodjuk fejünket.

Mi ugyanis olyat láttunk élő egyenes adásban, amire vélhetően eddig a világon még sehol nem volt példa. Az állam feje, a köztársaság elnöke egy tévéstúdióban beszélt arról, hogy a Szerb Haladó Pártnak, amelyhez, ugye, neki semmi köze, van egy bizonyos „lojalista” szárnya. Na, ez a „lojalista” (hűséges, ugye…) szárny az, amely ugyan az elnöki ízlés számára „kissé szélsőséges”, de ennek ellenére is csak jót mondhat a tagjairól, akik amúgy „egy kis templomban szoktak összejönni”, az államfő iránti hűségesküjüket „vérrel pecsételik meg”, s mára már tizenhétezren (!) vannak, noha induláskor csak ezertizenkilenc fővel startoltak azzal a céllal, hogy „soha nem lépnek szövetségre a sárga szemetekkel”. Az államfő azt is elmondta, hogy ezek között a „lojalisták” között van a tulajdon testvére, Andrej Vučić és családjának „egy másik tagja is”.

Üldögélt tehát Szerbia elnöke a kis fehér garbójában az óév utolsó óráiban a tévéstúdióban, és arról beszélt, hogy abban az országban, amelyet ő elnököl, egy bő tízezres nagyságrendű félkatonai szerveződés „őrködik” afelett, hogy a dolgok a nekik tetsző irányba menjenek, hogy az ország kitartson az oroszpárti úton, és őrizze a hatalmat mindenkitől, akit ők a „sárga veszedelem” (értsd még: aki nekik nem tetszik) néven fenyegetésként azonosítanak.

Üldögélt Aleksandar Vučić a fehér garbójában, és arról beszélt, hogy ez a tizenhétezres félkatonai szerveződés feltétlen hűséggel van iránta – egyúttal arra is gondosan ügyel, hogy ő maga ne térjen el a „vérszerződők” által jónak hitt irányvonaltól, s ha kell, bárkivel szemben megvédjék őt, akár annak árán is, hogy erőszakot alkalmaznak mindazokkal szemben, akik az elnököt bírálni merészelik. Üldögélt, és elmondta, hogy ez a tizenhétezres „csoport” az év utolsó napján összegyűlt „egy kis templomban”, ő maga pedig, mármint Vučić, az ezen a találkozón született döntések összegzését már másnap meg is fogja kapni. Erről persze az azóta eltelt bő egy hét folyamán nyilván nem szólt egy szót sem…

Vučić igencsak bőbeszédűen kitért arra, hogy a „lojalisták” erőteljesen oroszpártiak, gyűlölik a „színes forradalmakat” (WTF? – kérdezné a művelt francia…), meg a liberális eszméket is, céljuk az államfő személyének és hatalmának megalkuvás nélküli védelme. Ráadásul „tisztességes emberekről” van szó, akiknek nem miniszteri bársonyszékekre fáj a foguk, meg nem is a zsíros üzleti megrendelések motiválják őket (persze, ha az ember az Informer tulajdonosa, az nem számít…), ők csak „védelmezik a tüzet”…

Aztán a továbbiakból kiderült, hogy a „láng”, amit „védeni kell”, az ő maga, Aleksandar Vučić, meg az, hogy ő hatalomban maradjon. Ugyanis az elnök szerint ezek a „lojalisták” azt látták, hogy tavaly november 3-án a „sárga szemetek” (lásd: mindenki, aki nem úgy gondolkodik, mint ők) meg akarták buktatni az államfőt. Itt jelezzük: a november 3-i tüntetések résztvevői azoknak a felelősségre vonását követelték, akiknek a lelkén szárad az újvidéki vasútállomás tragédiája.  A „lojalisták” szerint a november 3-án a hazájukat elárulókat (WTF???) felelősségre kell vonni, és valahonnan eltávolítani. Arról, hogy honnan kellene kiket eltávolítani, az elnök nem beszélt.

Na már most, tekintsük egy pillanatig hitelesnek azt, amit Vučić összehordott.

Ha a maszlagot lehántjuk, akkor a következők hagyták el az elnöki ajkakat:

– az államfő tudtával és jóváhagyásával egy tizenhétezer fős felfegyverzett félkatonai alakulat működik Szerbiában, amelyet egyetlen állami szerv sem tart az ellenőrzése alatt;

– az ellenzék puszta léte is bűncselekmény, aki pedig egy biztonságos, korrupciómentes országban szeretne élni, az hazaáruló;

– aki a halálos áldozatokkal járó baleset körülményeit tisztázni akarja, és a vétkesek felelősségre vonását szorgalmazza, s ezt ráadásul egy demonstráción való részvétellel is kifejezi, az puccsot hajt végre.

És akkor itt ajánlanám az elnök meg a hozzá hű csapatok figyelmébe a következőket: Szerbia az alkotmány szerint egy demokratikus, többpárti ország, ahol a pártok választásokon igyekeznek a polgárok támogatását megszerezni ahhoz, hogy a meghatározott mandátumon belül hatalmat gyakoroljanak. Ugyanez az ország ugyanezen alkotmánya szavatolja a szabad véleménynyilvánítás jogát is, akár demonstrációkon, tüntetéseken való részvétel formájában is.

Amit pedig az államfő a fehér garbójában csinált, azt a jog nyelve államcsínynek nevezi.

Meg úgy mellesleg: polgárháborúval való fenyegetésnek is.

Na ez az, amit nagyon nem kellene.

KOCSÁNYOS Pálma