Emlékszem, amikor 18 évvel ezelőtt a Magyar Szó külpolitikai részlegén az egyetlen televízió képernyője előtt összezsúfolódva mind azt a felvételt bámultuk, amelyen az látható, hogy a meglőtt kormányfőt egy autóba tuszkolják, és a jármű őrült iramban elhajt. A tévécsatornák megszakították az adásaikat, minden erről szólt. Később arról, hogy Zoran Đinđić nem élte túl a merényletet.
Majd arra is pontosan emlékszem, hogy a napilap akkori főszerkesztője, Kókai Péter lehívott az irodájába, és megkérdezte, hogy másnap el tudok-e utazni két napra Belgrádba a megemlékezésre és a temetésre. Elfogadtam. Kezdő újságíróként kitűntetésnek kellett volna éreznem, hogy ilyen nagy feladattal bíznak meg, de nem vettem annak, mert tudomásom volt róla, hogy előttem egykori kollégáim közül hányan utasították vissza ugyanezt a munkafeladatot. Meg azt is tudtam, hogy érzelmileg irgalmatlanul nehéz lesz végigcsinálnom.
Emlékszem, hogy mennyire egyedül éreztem magam a belgrádi hotelszobában abban a pillanatban, amikor rendkívüli állapotot hirdettek, és nem lehetett az utcára menni. Megpróbáltam aludni, de nem tudtam, mert egyre csak zakatolt az agyam. Mi lesz ezután? Mi lesz az országgal? Mi lesz mindazzal, amiért verejtékkel, könnyekkel, vérrel megküzdöttünk, és azzal, amit az alatt a röpke idő alatt elértünk, amíg Đinđić volt hatalmon?
Kitörölhetetlenül bennem él a kép, hogy milyen sokan kísértük el utolsó útjára az egykori kormányfőt. Soha nem voltam még akkora tömegben, bár a fiatalságom nagy része demonstrációkra ment el. Meg a reményre, hogy egyszer mi is a normális világ részévé válunk. Akkor ott a tömegben úgy éreztem, nem lehet vége, ennyi ember nem engedheti, hogy a megkezdett útról letérjünk. Akkor úgy véltem, beigazolódik Zoran Đinđić mondata, hogy a rendszer nélküle is működni fog.
Tizennyolc évvel Zoran Đinđić meggyilkolása után egyetlen dolog foglalkoztat: kinek van még felesleges 18 éve?
VÍGI ZSOLDOS Zsaklina
