A napokban az államelnök a szokásos, túlzásoktól sem mentes színpadiasságával jelentette be, hogy óriási mezőgazdasági csalást lepleztek le, s ez annak köszönhető, hogy az illetékes minisztérium viszonylag rövid idő alatt bevezette az úgynevezett e-agrárt.

Ennek az a lényege, hogy a bejegyzett mezőgazdasági termelők nem papíron értesítik a minisztériumot, hogy melyik parcellájukon jelenleg éppen mit termelnek, hanem elektronikus úton kötelesek ezt megtenni. Tény, hogy az újdonsággal szemben meglehetősen nagy volt az ellenállás, de ezt a köznép akkor annak tudta be, hogy nincs minden parasztgazdaságban se számítógép, se internet, tehát az érintettek keze meg van kötve. A hőbörgésnek volt alapja, de mint később a gyakorlatban kiderült, a gazdák – ki tudja, hogyan – feltalálták magukat, és közölték az illetékesekkel a kért adatokat.

Mivel már korábban is felmerült a gyanú, hogy a földalapú támogatásokkal kapcsolatban elharapództak a visszaélések, a kért és rögzített adatokat kezelők azonnal munkához láttak. A „földhözragadt” eljárásukkal azonban nem sokra mentek (volna), ezért segítségül hívták a felettünk 300–400 kilométer magasságban keringő műholdakat, ahonnan „a Nagy Testvér” mindent lát. Egy-két évtizeddel ezelőtt az elektronikában járatlanok számára csupán fantáziálásnak tűnt, hogy ekkora távolságból egy nyamvadt kamera képes leolvasni akár a mozgásban levő autó rendszámát is. Szerintük, akkor ez a távoli jövőt jelentette. Ma már tudjuk, hogy mindez lehetséges, sőt, már az is köznapi dolognak számít, hogy a vezetékes internettől távol eső helyeken is elérhető a világháló. A lényeg, hogy a mobiltelefon számára legyen térerő.

Nos, ez a szinte felfoghatatlan gyorsasággal fejlődő technika tett keresztbe több mint húszezer szerbiai mezőgazdasági vállalkozónak (vagy próbálkozónak?), a kapott adatok és a műholdfelvételek összevetésekor ugyanis kiderült, hogy olyan földterületre is támogatást igényeltek és kaptak az ügyeskedők, ahol a föld keletkezése óta nem termett semmilyen mezőgazdasági haszonnövény – vagy, ahogyan Vučić a néphez intézett szózatában mondta, hogy egy nagyot kaszálni szándékozó csaló ezer hektár olajrepcével „bevetett” területre követelt hektáronként kétszáz eurós támogatást, de kiderült, hogy az általa megjelölt parcellán csak őserdő van.

A valóban hatalmas csalásnak meglehetősen komoly ára van. Legalább nyolcvanmillió euróval károsították meg az államot ezek az álparasztok. Ha a témában mélyebbre ásunk, könnyen kideríthetjük, hogy tulajdonképpen az idei évre elkülönített támogatások felét síbolták el. Ennyivel rövidítették meg a minisztérium kasszáját, holott abból a pénzből a hektáronként 8000 dinár helyett akár 15 000 dinárt is kaphattak volna a becsületes gazdálkodók.

Egyébként az állami földek, főleg a háborúk befejezése után egyesek, elsősorban a Nagy-Szerbiáért harcolók számára amolyan Csáki szalmája volt. Ennek ékes példája, amikor a zentai mezőgazdasági kombinát termőterületeinek bérbeadásakor a nemzetközi bűnözési múlttal rendelkező Arkan egyik helyettese két testőrrel érkezett a városházi árverésre, s mindenképpen meg akarta újból kaparintani a használati jogot, pedig már a korábbi évekből eredően is több mint egymillió euróval (vagy márkával?) tartozott.

Szóval van múltja a napokban az államelnök által kipattantott visszaéléseknek.

Tévedés lenne azt gondolni, hogy ügyeskedők csak a bérces Balkánon vannak. Néhány évvel ezelőtt az Európai Unió csalás elleni hivatala Olaszországban és Romániában is felfedezett hasonló ügyleteket, a két országban azonban „csak” 850 000 euróról volt szó.

A jelenlegi rezsim becsületére legyen mondva, a bűnüldöző szervek sem ülnek tétlenül. Tavaly például Šabacon, Belgrádban, Palánkán és Újvidéken tizenegy személyt le is tartóztattak, akik tízmillió dinárral károsították meg a támogatási alapot. Remélhetőleg ez a folyamat nem fog valamelyik politikai csúcsfiókba elakadni, s az igazi földművesek érzékelni fogják, hogy talán valahol mégis van igazság.

Talán mondani sem kell, hogy az újságok honlapjain megjelent írások kapcsán igen eltérő hozzászólások jelentek meg. A kommentelők legnagyobb része helyesli az intézkedéseket. Nyilván abban reménykednek, hogy ha a bűnüldöző szerveknek sikerül nyomára jutniuk (csaknem) minden csalónak, akkor esetleg a következő években több jut nekik a közös kasszából.

A mostani nyilvánosságra hozott esettel kapcsolatban az is megdöbbentő, hogy nagyjából félmillió hektárról van szó, s ez megegyezik a vajdasági termőterületek egyharmadával. Az sem kevésbé furcsa, hogy a közigazgatás minden szintjén léteznek mezőgazdasági felügyelők, akik feladata többek között az esetleges visszaélések felfedése és megakadályozása. A digitalizáció megjelenése és a műholdak felfedési feladatokban történő bevonása előtt nem hallottunk olyasmiről, hogy a felügyelők valamilyen eredménnyel dicsekedtek volna.

A Szerbiára, mint jogállamra esküdők – természetesen – elítélik az ilyesfajta ügyeskedéseket, azonban akadnak olyan vélemények is, aligha véletlenül vagy kifejezetten rosszmájúságból, vagy saját sokéves tapasztalatból bátorkodnak felvetni a kérdést, hogy ez az egész hercehurca ugyan visszaélés, de ismerve a mindenkori államnak a parasztokhoz fűződő viszonyulását, nem lehetne-e ezt az évtizedek (évszázadok) alatt tőlük elrabolt javak egyfajta erőszakos „visszaigénylésének” tekinteni?

BOTH Mihály