Soha nem azt vesszük észre, ha rendben mennek a dolgok. Az a természetes. Nem okoz felháborodást, nem lepődünk meg, nem akarunk rajta változtatni. Legfeljebb talán egy kicsit, jobbító szándékkal.

Azt viszont nagyon is észrevesszük, ha valami nem stimmel. Ilyen az emberi természet, mondhatnánk lakonikusan. Fokozottan érvényes ez azokra a dolgokra, amelyek működését másoknak kell(ene) biztosítaniuk mindannyiunk számára.

Az úgynevezett közszolgáltatásokról beszélek, amelyeket az államnak (vagy annak valamely szervének) kellene biztosítania a közösség (az ország, a város, a falu, az önkormányzat lakói) számára.

Egyszerű logika mentén: mi, polgárok adózunk, azaz bevételeink egy részét odaadjuk az államnak (betesszük a közös kasszába), cserébe az állam elintézi, hogy legyen működő oktatás, egészségügy, közvilágítás, távfűtés, járható utak, közbiztonság, szabályozza az olyan, magánkézben lévő cégek, vállalatok működését, amelyek ugyancsak a lakosság igényeit elégítik ki, mint az áruházláncok, bankok stb. És mi, polgárok fizetünk azért is, hogy az ország vezetésének jóléte biztosított legyen, s azzal foglalkozzon, hogy a mi életünket is könnyebbé, olcsóbbá, egyszerűbbé tegye, szükségleteink ellátását a legjobb tudása szerint biztosítsa.

Éppen ezért természetesnek vesszük, ha működik a közvilágítás, a távfűtés, ha az orvos „az államiban” is ellát, ha a gyerek iskolába jár, és ott még ragad is rá ez meg az, ha van busz, vonat, ami elviszi a választópolgárt A-ból B-be, ha jár a posta és jön a nyugdíj.

A fotelfilozófia alapja nagyon is gyakorlatias: természetesnek vesszük, hiszen fizetünk érte. Egyrészt a szolgáltatások egy részéért önerővel (megvesszük a buszjegyet, a gyógyszert, a füzeteket, kifizetjük a fűtésszámlát), másrészt viszont az adónk révén, ami a nagy közös kasszába megy ezeknek a rendszereknek a működtetéséért.

A fotelfilozófiánk, miszerint csak azt vesszük észre, ami rendellenes, Szerbiában azonban csődöt mond. Itt ugyanis senki sem háborodik fel azon, amikor a már jóval a komfortérzet alatti külső hőmérséklet sem indokolja, hogy a távfűtő művek elkezdje áldásos tevékenységét (bemelegítse a radiátorokat) egyes városokban, hogy a vasút akár egy automata telepítésével biztosítsa mindenkinek a jegyvásárlási lehetőséget, hogy az orvos akkor lásson el bennünket a biztosításunk terhére, amikor valóban betegek vagyunk (nem hetekkel később, amikorra akad valami időpont), hogy az utcán sötétedés után se törjük ki a bokánkat (a nagyon hangulatos, ámde egy cseppet sem hasznos közvilágításnak „köszönhetően”)…

A sort a végtelenségig folytathatnánk. Nekünk így jó. Ez a „természetes”. Senkinek eszébe sem jut felháborodni, számonkérni, követelni, elszámoltatni. Csak megvonjuk a vállunkat, veszünk egy újabb hősugárzót, megoldjuk a vonatjegyet „okosba”, meg hát gyógyteák is vannak, minek nekünk a doktor… És ha valaki megpróbál rámutatni, hogy ez így nagyon nincs jól, elnézően elmosolyodunk, hiszen „máshol is így megy ez”, vagy „ugyan, lehetne rosszabb is”.

És az még hagyján, hogy nem, máshol nem így megy. De tény, hogy mindig lehet rosszabb.

Most például egyre inkább kérdésessé válik, hogy lesz-e egyáltalán elegendő mennyiségű gáz Szerbiában. És ezért ugyan hibáztathatjuk az Európai Uniót, a világot, a „mocskos Nyugatot” meg akit még szeretnénk, de egy gondolatfutamnyit azért érdemes arra is szánni, hogy államunk vezetése évek óta figyelmen kívül hagyta az intő jeleket, és a „majdcsak lesz valahogy”-kártyára játszva remélte, hogy nem következik be az, ami bekövetkezett.

Amikor Oroszország lerohanta Ukrajnát 2022 februárjában, az Európai Unió viharsebességgel kezdte meg az orosz gázfüggősége felszámolását. Alternatív beszerzési források felkutatása kezdődött meg kontinesszerte, s legalább ekkora vehemenciával vetette magát rá mindenki arra is, hogy ahol csak lehet, megpróbálja más energiahordozókkal kiváltani a gázt. Igen, nem ritkán a saját kárára is. Igen, azon az áron is, ha a más forrásból származó gázért többet kellett fizetni. Mert nem akartak egy kettős csapdában vergődni: egyrészt nem akarták, hogy az érintett országok gázellátása Moszkva kényétől-kedvétől függjön, másrészt nem akartak a vásárlásaikkal egy agresszor rezsimet támogatni.

Mindenki megpróbált alternatívákat keresni – néhány kivételtől eltekintve.

És ezen kivételek közé tartozik Szerbia is, amely a gázfelhasználása több mint nyolcvan százalékát fedezi orosz forrásból.

Amelynek bölcs (?) egyszemélyes vezetője úgy gondolta, hogy mivel hazánk nem tagja az Európai Uniónak, rá nem is vonatkoznak az uniós irányelvek, ezért meg sem próbált más forrásokból gázellátást biztosítani, adottságnak vette, hogy az orosz kézben lévő energetikai cégek mindig képesek lesznek ellátni az országot.

Kár, hogy nem vetettek egy-két pillantást a térképekre.

Így jutottunk el az idei év októberéig, amikor az Európai Tanács olyan előterjesztést nyújtott be, amely megtiltaná, hogy az uniós államon keresztül érkezhessen orosz gáz harmadik országokba. Konkrétan például Szerbiába.

Tehát Moszkva eladná, Belgrád megvenné, de nem lesz ország, amelyen keresztül érkezhetne ez a gáz január elseje után.

Az energiaügyi miniszter azonnal közölte is a nyilvánvalót: Szerbia rendkívül súlyos, szinte kilátástalan helyzetbe kerül január elseje után, mert Bulgária nem fogja engedélyezni a területén haladó vezeték használatát.

Közben az Egyesült Államok a másik irányból sújtott le, amikor az orosz energetikai cégeket vonta szankciók alá. Ez a lépés is várható volt, hiszen régóta beszéltek róla.

Most aztán itt állunk. És mit tud tenni államunk bőkezűen megfizetett vezetése? Ana Brnabić, aki a közelmúltig miniszterelnök volt, tehát a hatáskörébe tartozott (volna), hogy ezzel a kérdéssel foglalkozzon, annyit tud mondani: nem lát kiutat, és reméli, hogy Aleksandar Vučić államfőnek van megoldása a helyzetre.

Végül is, ráolvasással is lehet próbálkozni…

De akár azzal is, ha fotelfilozofálgatás helyett, számonkérjük az ország (a város, a falu, a helyi közösség) vezetését, ha nem teszi a dolgát.

KOCSÁNYOS Pálma