Minekután Sövény Ferenc, a Magyar Mozgalom volt elnöke mintegy mellékesen bejelentette a Vajdasági TV műsorában, hogy a szervezet felfüggesztette politikai tevékenységét, végleg „megnyugodni” látszanak a vajdasági magyar közélet kedélyei. Ez bizonyos következményeket tesz valószínűvé. Melyek ezek?

Az első következmény leírása nem mentes némi cinizmustól, ám ettől még igaz. A vajdasági magyar ellenzék megroppanásával a VMSZ irányítását lassacskán átvevő fiatal generáció megnyugodhat: lesz munkája. Olyan, leginkább politikusokról van itt szó, mint Pásztor Bálint, Fremond Árpád (nehogy valaki azt gondolja, hogy neki a Magyar Nemzeti Tanácshoz lesz csak köze ezentúl, őt oda helytartónak küldték), Kovács Elvira, Juhász Bálint és a többiek. Jó eséllyel a ő műsorukat fogjuk nézni a következő húsz vagy akár harminc évben – úgy, ahogy a 90-es évek elején rendezkedhetett be a választópolgár Kasza Józsefre vagy az ő nemzedékénél fél generációval fiatalabbakra gyakorlatilag egészen máig. Tehát most Pásztor Bálinték jönnek, s meg fogjuk látni, hajlandóak-e igazítani azon a voltaképp nagyon egyszerű szerkezetű autoriter politizáláson, amivel idősebb Pásztor és társai oltották be a jobb sorsra is érdemes pártot. Akár még meg is léphetik ezt a váltást, de ne feledjük, hol töltötték eddigi karrierjüket – különösen, ami az elmúlt hét évet illeti. Mindannyiukról kiderült, hogy akár kissé szenvtelenül, de talán többször igen lelkesen képesek folytatni a pásztori politika stílusát – ami tudvalevő, hogy hatalmi szempontból működik. Kockáztassák a karrierjüket és munkájukat azzal, hogy valami mással fognak kísérletezni? Hogy a kárörvendő mosolyok mellett a háttérben nem tapossák ki a szuszt az ellenfeleikből? Esetleg némi kiigazításra számíthatunk majd tőlük, de ennél több most nem valószínű. Egyúttal egy gondolat erejéig azt is érdemes megfontolni, hogy a még fiatalabb generációnak, amely majd egyszer vezetheti a VMSZ-t, alighanem már csak nagyon szűk társadalmi alapok jutnak úgy 20-30 év múlva: egy jócskán 100 ezer fő alatti közösség.

A második következmény nyilvánvalóan az, hogy teljes eljelentéktelenedés szélére került a VMSZ-nek ellentartó politika. Itt és most egyáltalán nem látszik, hogy kinőhet a vajdasági földből egy kellően erős „magyar“ párt. Meglehet, erre az MM létrejötte volt az utolsó kísérlet a vajdasági magyar politikatörténetben. Sem a demográfia, sem az eszmei érdeklődés, sem a támogató gazdasági háttér, sem az egyéni motivációk terén nem látszik, hogy ez újra és tartós következményekkel megtörténhetne. Emberek ugyan még talán vannak, ki lehetne „főzni“ belőlük valamit, ám ez a kör történeti léptékben mérve rohamosan szűkül.

Egy időben nagyon sűrűn ingáztam Szabadka és Budapest között, s volt szerencsém sok olyan huszonéves fiatallal beszélgetni, akik szerbül is tudnak, dinamikus/érzékeny módon gondolkodnak a társadalmi problémákról, sikeres szakmai karrier elé néznek, ill. szeretik a szülőföldjüket – csak egyáltalán nem tervezik azt, hogy hazatérjenek, s hogy a lendületüket belefojtsák a vajdasági politika ingoványába. Ezen a ponton pedig ne kisebbítsük a motivációhiányt problémáját sem. A kifejlett autoriter rendszerek – legyenek akár helyiek, akár országosak – sajátja ugyanis az, hogy mintegy elszívja az erőt a közéletből, s ha valaki ellenzéki politizálásba fog, úgy egyáltalán nem biztos, hogy az óriási mértékű alávetettséggel szemben tud-e végül bármit is elérni. Belefektethet 10-20 évet, egy-egy választás nyomán akár még meg is szerezhet bizonyos posztokat, de a kártyákat sosem fogja ő osztani, olyannyira megfertőzte a rendszert a hatalmi centrum klientúrája, s ezzel együtt a politizálása. Leköteleződni ugyan leköteleződhet, de nézzük például a VMDP sorsát, ami nem egy vidám sors.

Ki akarhat tehát az ellenzéki politikába így energiát és időt fektetni? Ez súlyos, akut probléma Magyarország egészében, ill. Szerbiában is (hogy Oroszországról most ne is beszéljünk), s talán már-már szinte végleges a vajdasági magyaroknál. E téren van egy minimális kivétel, mégpedig a szerb pártokban való politizálás – erről alább… Mindenesetre hagyjuk nyitva a lehetőségeket: a VMSZ-en kívül még létezik négy magyar párt, illetve az MM egyes helyi sejtjei még aktívaknak tűnnek, s amíg ez így van, akár növekedésének is indulhat valamelyikük, ám ehhez egy kisebb (jó, inkább jóval nagyobb) csoda kell.

Harmadszor pedig: a VMSZ innentől kezdve jó eséllyel egyrészt nagyon is fenyegető fantomok, másrészt egyéni, főleg a szerb ellenzék soraiban helyet foglaló politikusok ellen „harcolhat” majd. Az első alatt a társadalmi körülményeket kell érteni, amelyek közül az etnikai közösség rohamos felszívódása a legdrámaibb folyamat. Nehéz megmondani, hol tartunk ezen a téren, talán hamarosan választ kapunk erre az idei népszámlálás adataiból is, de van olyan szociológus, aki szerint valójában már a 100 ezer fős lélekszám felé közelíthet azon emberek száma, akik valóban itt élnek. Akárhogy is van, a VMSZ által is játszott édeskés politikai nóta alighanem kevés lesz ahhoz, hogy gátat vessen ennek a folyamatnak – arra viszont pont megfelel, hogy jócskán megnehezítse a párt számára annak kimondását, hogy már a 21. század folyamán is bekövetkező megszűnés felé halad a közösség. Ezt nyilvánvalóan egy kisebbségi párt sem tenné meg szívesen, ám ez a húzás annál nehezebb, minél inkább az ellenkezőjét kommunikálják a politikusok. Voltak már arra utaló jelek, hogy a VMSZ számára tabutéma a közösséglétszám zuhanásának jelensége, vagy legalábbis csak nagyon komoly köntörfalazások közepette képes ezzel szembesülni. Ez a kínlódás szinte biztosan folytatódni fog Pásztor Bálinték generációjának felemelkedésével is.

Ami pedig az egyéni politikai ellenfeleket illeti, nevezzük el a jelenséget a legújabb fejlemények alapján „Öreg Anna-faktornak”. A Szabad Polgárok Mozgalmának politikusa sikeresen tematizálta az újvidéki 1944-es emlékmű ügyét, fenn tudta akasztani magán a VMSZ-t, amely nem tudta őt ignorálni. Noha a kritikája egyes elemeiben felületes lehet (nem mintha a VMSZ álláspontja nem az lenne), az tény, hogy sikerrel kezdeményezett csörtét. Magyar nemzetiségű politikusok már régóta felbukkannak mesterséges vagy természetes úton a „többség” pártjaiban, ám az egypártrendszer megszűnése óta az eddigi kísérletek valóban csak experimentálások maradtak. A Demokrata Párt próbálkozása jutott a legmesszebbre, ám ennek ellenére mára semmi sem maradt belőle. Viszont ez az a kitörési pont, amelyben egy-egy szerbiai magyar politikus talán több babért remélhet egy országos szervezettel a háta mögött. Meglátjuk, lesz-e rá jelentkező.

VATAŠČIN Péter