Emlékezik még valaki az alábbi, immár 34 éve történt közjátékra?

„Decemberben a Szerb Szocialista Párt vajdasági aktivistáinak és bértollnokainak offenzíváját is el kellett viselni. Nem hiszem, hogy többet megérdemelnek annál, minthogy leírom a legismertebbek neveit: Mihalj Kertes (Kertész Mihály), Vlaovics József és neje, Fekete Elvira, a Békéscsabáról „importált” Kővári – Savović Margit, Maróti Miklós… A hónap elején „Vajdaság főszerkesztője” (Radoman Božović) ráerőltette a Magyar Szóra Maróti Miklóst, ugyanis az előtte általa kinevezett Kubát János hajthatatlan volt, amikor a délvidéki/vajdasági magyar nemzeti közösség jogairól, valamint a háborúellenességről esett szó.”1

Maróti Miklós pont december 3-án vette át az akkori Magyar Szó posztját. Akkor Szerbiában a Vožd (a Vezér) nem egyedül gyakorolta a hatalmat, ott volt mellette a „Kisinasa”, na meg a Vajda és az ő Kisfarkas nevű fullajtára. Csakhogy létezik egy szerb közmondás: „Vuk dlaku menja a čud nikada!” (A farkas váltja a szőrét, de a jellemét sosem) – ha pedig ez igaz, akkor valószínűleg érvényes a kölyökfarkasra is.

Az említett szerb közmondás egy latin szállóigéből eredhet, amelyik így szól: Vulpes pilum mutat, non mores (a róka a szőrét változtatja, nem a szokásait), amit Caius Suetonius Tranquillus2 római ügyvédtől, történésztől és írótól eredeztetnek – meglehet, ő nem merte a dolgot ráfogni a farkasra, aminek a fáma szerint Róma a létét köszönhette.

A vizsgált több mint három évtized alatt felénk is sok minden megváltozott. A Vezér háborús bűnössé vált, amibe bele is halt, a Vajda marginalizálódott. A Kisinas egy ideje belügyminiszter, a Kisfarkas pedig, megtagadva tanítóját, államelnökké avanzsált.

Meglehet, pont az ilyen és hasonló események hatására változott meg az itt élő magyarok politizálása is. A VMSZ első két elnökével együtt eltűnt a „kálvinisták” konoksága és gerincessége, a semmiből (netán Kumrovecből?) előbukkant utód (és csapata) megtagadta elődei értékeit, majd azokat a pragmatizmusnak3 nevezett valamivel cserélték fel. Ez egy amerikai eredetű filozófiai irányzat, amit legegyszerűbben így lehet megfogalmazni: egy elméletet annak gyakorlati működőképessége és eredményessége határoz meg. Eközben eltűnt a Szerbiában és Magyarországon működő pártokkal szembeni azonos távolságtartás, azt felváltotta a mindkét helyen hatalmon levő pártok „istenítése”, ennek eredményeként pedig az elmélet (az itt élő magyar nemzeti közösség érdekeinek képviselete és érvényesítése) nem valósult meg a gyakorlatban, immár több mint egy évtizede csakis a tűz közelében ülők melegedhetnek. Mindez bekövetkezett az USA-ban is valamikor a XX. század elején: megjelentek a színen a fallibilisták (tévedésre hajlamosak)4, akik büszkén vallották, hogy az elmélet akkor is elfogadható, ha azt a gyakorlatban nem bizonyítja vagy igazolja semmi (érdemlegesen).

Ez történt velünk is. Emlékeznek-e rá, ki volt az a személy, aki kimaradt az írás elején említettek névsorából? Ő Josip Molnar (Molnár József), az 1992-ben létrejött Magyarok hazájukért, Szerbiáért és Jugoszláviáért nevű – körülbelül 60 személyt összefogó – politikai szervezetecske volt államvédelmis alapítója és elnöke, aki ezzel megelőzte a korát, mivel a mai VMSZ belpolitikai hozzáállásához kísértetiesen hasonló elveket hangoztatott.

Azonban az is igaz, hogy az akkori magyar kormányfő (Antall József) és a külügyminiszter (Jeszenszky Géza) egészen másképpen vélekedett a Molnár-féle politizálásról. Az meg már csupán újabb véletlen, hogy – ha igaz a pesti városi legenda – a volt kormányfő a halálos ágyán politikai örökösének pont Orbán Viktort nevezte meg, aki nem éppen politikai örökösként viselkedett eddig. Arra meg nem is merek gondolni, hogy az illető őt is átverte.

Az, hogy a jelenleg a nevünkben és értünk politizálók hol kapnak majd helyet a vajdasági/délvidéki magyar történelemben, a jövő zenéje.

 BALLA Lajos