Miért is akarok ezúttal Szerbia külpolitikájáról írni, amikor annyi minden történik ebben a mostoha sorsra juttatott országban? Hát pont azért, hogy választ találjunk arra a kérdésre, ki és mi okozta Szerbia bénaságát. Írhatnék pancserséget is, de akkor abba a hibába keveredhetnék, hogy kissé ironikusan szólnék az ország vezetőiről, akiket ügyetlenséggel, kétbalkezességgel, esetlenséggel gyanúsítanék – holott erről szó sincs. Én inkább önmagukat istenítő, a népet félrevezető embereket látok a félresikeredett politika mögött, akik immár majd negyven éve tévesen mérik fel a nemzetközi helyzetet, ebből adódóan téves politikát folytatnak, és téves irányba vezetik a rájuk bízott országot és a rájuk szavazó, becsapott polgárokat. Ez jellemzi a nemzeti populizmusban vergődő országok sorsát – beleértve a kisebbségeket is ebben a magát monolitnak, tehát szilárdnak, oszthatatlannak és egységesnek hívő szerb nemzeti államban, amelynek szerintük csak az a baja, hogy nem tömörített minden szerbet egy országba. Pedig megvolt rá a szándék.

A „Szerb Világ” felújítása

Ma is megvan, csak ma nem azt mondják, hogy a mennyei népnek egy államban a helye, mint ahogy tették a kilencvenes évek háborúi során, hanem most már „csiszoltabban” a középkori „Szerb Világ” kifejezést használják. Közép-Szerbián kívül ide értik Vajdaságot, Szlavóniát, Krajinát, Dalmáciát, Bosznia-Hercegovinát, Raškát, Montenegrót, Albániát, Koszovót Metóhiával együtt, Torlačkot (magyarul gyakran Torlákföld, amely egy sajátos kulturális és nyelvi régió a Balkán-félsziget központi részén, amely Szerbia délkeleti, Bulgária nyugati és Észak-Macedónia északi területeit foglalja magába), na meg egész Macedóniát, ami ma Észak-Macedónia. Tehát ez lenne a Szerb Világ, amely kifejezést majdnem pontosan öt éve az újvidéki születésű Aleksandar Vulin elevenített fel védelmi miniszterkedése idején. Neve csak azért érdekes, mert eddigi politikai pályafutása végigkíséri azt a korszakot, amelyen végig szeretnénk követni Szerbia külpolitikáját. Tagja volt a Jugoszláv Kommunista Szövetség – Mozgalom Jugoszláviáért nevű pártnak, amely a kommunista rezsim összeomlása után a JKSZ utóda lett. Alapítótagja volt Milošević felesége pártjának, a Jugoszláv Baloldalnak (JUL), majd több pártot is alapított, és koalíciós partnerként a szocialistákkal politizál egészen Ivica Dačić örökös túlélő hírhedt koffer-botrányáig. Ezt is túlélte szemmel látható karcolások nélkül Dačić is, Vulin is. Ez utúbbi később mindenféle miniszter volt mindenféle kormányban. Hadügyminiszterként leszolgált 2 hét katonaságot, mert anno látászavarok miatt felmentették. Még arról is ismert, hogy a magyar határon egy kábítószerkeresésre idomított belga juhászkutya megugatta.

Demokrácia vagy autokrácia?

Nagyon elvulinoztuk az időt meg a helyet, de valóban csak azért, mert az életrajzában (amely korántsem teljes, hiszen hiányzik belőle az is, hogy az Egyesült Államok szankciókat vezettek be ellene szervezett bűnözés meg kábitószer-kereskedés miatt) benne van minden, ami ennek az országnak a bel- és külpolitikáját jellemzi.

Volt egy halálra ítélt Jugoszlávia. Ezúttal tekintsünk el attól, ki mondotta ki a szakadás általi halálos ítéletet: vajon az akkori, kilencvenes években regnált itteni vezetők, élükön a horváttal, a szlovénnel és a szerbbel, vagy a külföld. Ez esetben mindegy. Tény, hogy a szlovének és a horvátok felismerték: Európára kell támaszkodni, a szintén szakadozó Szovjetunióval pedig szembemenni. Belgrádban nem így látták, pedig akkor is azt mondták, hogy az itt élők európaiak. Ez antropológiailag igaz, de szellemben? Ha így van, akkor miért nem a polgári, liberális demokrácia felé igyekeztek? Miért volt itt szimpatikusabb az orosz cári önkény követése? Mondjuk 1991-ben a Gorbacsov elleni államcsínykísérlet során? Miért kellett akkor tapsolni néhány szovjet főtiszt kísérletének, és maradni ezen a vonalon még 2000. október 5-e után is? Akkor miért nem hatott oda a politikum, hogy az európai demokrácia útjára terelje a figyelmet?

Nagy-Szerbiától Európáig meg vissza

A miloševići vezetés nem a rendezett demokrácia kiépítésén dolgozott, hanem Nagy-Szerbia megteremtéséért háborúzott. De nem csak a kommunista párt romjaiból kinőtt szocialisták tették ezt. Az imént sorolt Szerb Világ eszükbe juttatta-e a megálmodott Karlobag–Ogulin–Karlovac–Virovitica határvonalat? Az itteni átlagember ezt csak Šešelj-vonalként emlegette. Ez ugyanaz a radikális pártvezető, aki most már a küszöb alatt fejezi a választásokon, de 1988 márciusában a Szerbiai Szocialista Párt, a Jugoszláv Baloldal és a Szerb Radikális Párt alakított kormányt. A mostani államfő akkor tájékoztatási miniszteri tárcát kapott a Szerb Radikális Párt főtitkáraként. Akkor még szitkozódva szólt Európáról. Nem sokat változott ez a hangnem mára, bár volt idő, amikor nagyon Európa-pártinak mondta magát. Nemrégiben nem akart találkozni az Európai Parlament küldöttségével sem, mert azok olyan kellemetlen kérdéseket feszegetnek, mint a demokrácia helyzete az országban, a sajtóban uralkodó állapotok, emberi jogok, a civil szervezetek helyzete, Szerbia viszonya Oroszországgal…

Négy pillér

Annak idején még Boris Tadić akkori elnök hirdette meg a négy pillér politikáját. Ez a négy pillér, amelyre támaszkodnunk kellene, az EU, az USA, Oroszország és Kína. Ha azt mondom, tévesen, azt hiszik, óvatos lettem, vagy szurkolok az egykori demokrata elnöknek. Tehát nem tévesen, hanem gyáván hirdette a négy pillér politikáját. Akkor határozottan ki kellett volna mondani: Szerbiának az unióban van a helye. Most is ezt kellene tenni, még akkor is, ha ez az unió már nem az, ami 26 éve volt: részben önhibájából, részben a megváltozott világpolitikai helyzet (ukrajnai háború, Kína gazdaságának megerősödése, az Egyesült Államok udvari bolondként viselkedő elnöke) miatt.

Elegendő ok-e ez arra, hogy továbbra is gyáván politizáljon Szerbia és annak vezetője, aki meggyőződése szerint soha nem is volt demokrata? Most itthon éppen bosszúpolitikát folytat a tavalyi tiltakozások miatt, és nyers erővel, erőszakkal be akarja törni az igazságszolgáltatást, az oktatást, a kultúrát meg a sajtót.

Pedig sejthetné: a nyers erő az erkölcsi, a szellemi és lelkierővel szemben hiábavaló igyekezet.

ÖREG Dezső