Pedig elkelne a „minőségi szintváltás”

Hajdanvolt fiatalkorunkat a dialektikus materializmus eszmei iránya határozta meg szinte mindenben. Az egyetemen Rehák Lászlónál Engels Anti-Dühringje csaknem „szent könyvnek” számított, így egyik vezérgondolata máig eleven él az emlékezetünkben.

Az írta ugyanis benne, hogy az anyagi világ jelenségei ellentmondásosak, állandó változásban és fejlődésben vannak. A különböző szintek az alsóbb szintekből keletkeznek történetileg, és törvényszerűségeik logikailag azokból magyarázhatók. A dialektikus materializmus fogalomrendszerében a minőségi szintváltás jelenti a dialektikus tagadást, amelynek során az alsóbb szint bizonyos sajátosságai módosulva ugyan, de megőrződnek a felsőbb szinten.

Természetesen nem szeretnék most mélyebb bölcseleti eszmefuttatásokba bonyolódni, csupán – végtelenül leegyszerűsítve – arra utalni, hogy valójában nem sok új van a nap alatt. A korábbi dolgok időről időre megismétlődnek. Érdemi változást a „minőségi szintváltás” hozhatna, persze ehhez elengedhetetlenül szükség lenne a korábbiak tagadására.

Most, hogy ismét túl vagyunk egy csomó választáson itthon és az anyaországban, újfent beigazolódott a fenti mondat megalapozottsága.

Próbálgatjuk, de nem nagyon megy

Mivel ezen az oldalon nem napi politikai, legfeljebb oktatáspolitikai kérdésekkel szoktunk foglalkozni, csupán a bölcseleti felvezetés kedvéért kanyarodtunk enyhe ívben a politika felé. Ám szinte egyből látni fogjuk, hogy az oktatásban sem mennek másként a dolgok, úgyhogy az embernek olyan érzése támad, mintha időről időre visszatérnénk a közelebbi vagy kissé távolabbi múltba, de a „minőségi szintváltás” nem nagyon akarja megmutatni az igazi arcát.

Legalábbis ez idáig. Alighogy kikecmeregtünk a választási kampány gusztustalan fogatagából, és végre eltűntek a közösségi oldalakról az eurótízezrekben fizetett öntömjénező politikai hirdetések szereplői, így nem ugrik folyton elénk hívatlanul az a tucatnyi ember, akik közül végül féltucatnyinak sem jutott hely a mézes csupor szélén, máris folytatjuk ugyanott, ahol abbahagytuk. Az oktatásban is.

Az elmúlt hét Szerbiában az állami érettséginek nevezett pénznyelő projektum második kísérleti szakaszának jegyében zajlott. Mint ismeretes, a már jó ideje tervezett állami érettségi vizsgát (amely az egyetemi felvételi vizsgákat lenne hivatott kiváltani) nehezen sikerül bevezetni. A 2020-ban lebonyolított első próbaérettségi, amelyen 101 középiskola mintegy 4500 tanulója vett részt, meglehetős fiaskóval zárult. Az illetékes minisztérium csak hónapokig tartó vacillálás után hozta nyilvánosságra a lesújtó eredményeket, amelyek szerint a jövő akadémiai polgárai a számukra előírt matematikai ismereteknek csupán egytizedét sajátították el, országos átlagban ugyanis csak minden tizedik vizsgapéldát tudták megoldani. A szakközépiskolások ennek is csupán a felét: a húsz feladatból egyetlenegyet. De a többi tantárgy esetében sem volt sokkal jobb a helyzet. Az első próbatesztelés eredményei el sem érik, vagy alig haladják meg az egyharmadot.

A most lezajlott második próbán a több mint 500 állami és magánalapítású négyéves középiskola összes végzőse, mintegy 52 ezer tanuló vett részt, akik négy vizsganapon át alkalmanként akár 180 percig próbálkozhattak feladatsorok megoldásával. A próbát szerb nyelven és további 8 kisebbségi nyelven is megszervezték.

Izgatottan várjuk, hogy hónapok múlva nyilvánosságra hozzák-e majd az eredményeket. Mindenesetre az eltökéltség szilárdnak tűnik, 2023 márciusában ugyanis a két kísérleti (pilot) tesztelés után esedékes lesz a majdani állami érettségi első „éles” próbája. A jelenleg érvényes jogszabályok szerint ugyanis a hároméves szakközépiskolák végzősei már jövőre, a gimnáziumok és a négyéves szakközépiskolák diákjai pedig 2024-ben állami érettségi vizsgát fognak tenni, ami akár ama bizonyos „minőségi szintváltás” megvalósulása is lehetne, ha újabb fiaskóra és további halasztásra nem kerül sor.

Lehet, hogy meglett a bölcsek köve?

Hasonlóan nem történt „minőségi szintváltás” a kisérettségi terén sem, amelynek próbáját a szavazás előtti hétvégén tartották.

Olyannyira nem, hogy immár ilyen feladvány szerepelt az anyanyelvi tesztlapon:

Félreértés ne essék, nem a helyesírási hibát, hanem a hangtani változásokat kellett felismerni. (Módszertani szempontból egyébként sem lenne szabad hibás módon leírt szót feladatba tenni.)

De a matematikai feladatok nehézsége kapcsán is rendre „akadémiai vita” zajlik. A múlt évi záróvizsgán pl. a sajtó egy része már addig elment, hogy szerinte a „matematika doktorátussal rendelkezők sem értenek egyet abban, mi a helyes megoldása az egyik feladatnak”. A mostani próbaérettségin pedig szintén „próbára tette a diákok tudását” a kérdés: Ha márciusban egy akciós árucikk árát 20 százalékkal csökkentették, mennyivel kell áprilisban megnövelni az érvényes árat, hogy visszaállítsák az akció előtti szintre? A matematikában persze nem célszerű kapásból válaszolni, még akkor sem, ha zárt típusú feladatról van szó (magyarán: ahol néhány felkínált válasz közül kell bekarikázni a helyesnek véltet). Idén a próbateszten (az érintettek többségének véleményével ellentétben) matematikából is a 20 kérdés közül 17-re ilyen tippeléses módszerrel kellett válaszolni. A vegyes teszten pedig mindegyikre!

Branislav Ranđelović, az Oktatási és Nevelési Minőségértékelő Intézet igazgatója szerint „a záróvizsga a gyerekek tanulási módjához és figyelméhez igazodik, ezért arra törekszünk, hogy az összes feladatot bekarikázással kelljen megoldani. […] A világon egyébként is nagyon korszerűnek számít a feleletválasztásos forma, a legjobb egyetemek és colledge-ok hasonló módszerrel működnek.” (?!)

Ő és minisztériumi társai bizonyára úgy vélik, hogy a „kladionicák” tippelős módszere immár az oktatásban is „minőségi szintváltást” jelent, és lazán ki tudja váltani az egyébként fennen hirdetett és fontos funkcionális és kompetenciaalapú ismereteket.

Hovatovább, az „élet” őket látszik igazolni, idén ugyanis a karikázós próbaérettségin hosszú évek után néhány pontnyit javult az eredmény.

BERETKA Ferenc