A régi vicc (vagy talán anekdota) szerint a szovjet kommunisták egyik kongresszusán, miközben Sztálin a beszámolóját olvasta, a több száz küldött egyike tüsszentett, mire a Hazjajin, azaz a Gazda félbehagyta a felolvasást, és hangosan megkérdezte: Ki volt az? A csend immár tapinthatóvá vált, de senki sem jelentkezett. Erre Joszif Visszarionovics Dzsugasvili, azaz Sztálin megismételte kérdését, de ezúttal sem mert senki jelentkezni. „Jó, akkor vezessék ki a hátsó sorban ülő delegátusokat, és végezzék ki őket.” Megjelentek a teremben a fegyveresek, mire egy apró emberke, vélhetően kolhozparaszt, remegve felállt. „Én tüsszentettem, Sztálin elvtárs!” „Egészségére, elvtársam! – mondta erre a szónok, és folytatta a felolvasást.
„Csend legyen ott!”
január 25-én, vasárnap dél körül jutott eszembe ez a régi történet, amikor az itteni állami tévék egyikén a kormány rendkívüli ülésének élő közvetítését néztem. Amolyan mazochistaként, önmarcangolás gyanánt. Meghirdette ugyanis a kabinet pihenőnapi ülését a sajtó, jelezve, hogy azon az államfő is részt vesz, aki amúgy csupán néhány nappal korábban érkezett vissza a svájci Davosból, ahol a világgazdasági fórumon vett részt. Eléggé észrevétlenül, de – ő maga mondta – ez már a 12. ilyen találkozó, amelyen ott volt. Nem tudom, miként vannak ezzel világszerte a történészek, de szerénységem nem tapasztalta, hogy Szerbia teljhatalmú vezetőjének ottani szereplései mélyebb nyomokat hagytak, netán befolyásolták volna a világ gazdasági folyamatainak alakulását. Tudjuk, persze, hogy milyen súlya van világviszonylatban egy kis balkáni országnak, még ha gazdasági tigrisnek becézi és – nyilván – képzeli is magát.
Ezen a rendkívüli kormányülésen is főleg a davosiakhoz hasonló témák szerepeltek (volna) napirenden, de az államfő monológjává, panaszáradatává silányult az összejövetel. A tavalyi év 365 napjából több mint 400 alkalommal mondta el ugyanazt, a vasárnapihoz hasonlóan szenvelegve, szemüvegét igazgatva, miközben – mintha ő lenne a miniszterelnök – bírálta az egyes tárcák vezetőit, kioktatta a gázszolgáltató állami vállalat vezérigazgatóját. Kiderült, hogy a telepítendő transzformátorok típusaihoz, kapacitásaihoz is ért, ahogy a gazdasághoz, külpolitikához, út- és vasútépítéshez és minden máshoz is. Monológját senki sem kommentálta, hacsak egyik-másik kormánytag mentegetőzését nem tekintjük annak. „Van titkárnőjük és sofőrjük, de nem csinálnak semmit. Le kell mondaniuk” – adta ki a parancsot az államfő ahelyett, hogy ezt – a saját munkáját végezve – maga a miniszterelnök tenné meg, amennyiben ez indokolt. Igen ám, de a mirigyek gyógyításának elismert szakértőjeként, egyetemi tanárként a politikába csöppent kinevezett miniszterelnök sem reagált, nem védte meg kormányának bírált tagjait, akiket – mellesleg, és ez nem titok – maga az államfő válogatott össze számára. Ahogy a kabinet mostani ülését is ő vezette. Amikor miniszterelnökként – ugyancsak a televízió közvetítése mellett – jogosan elnökölt, emlékezetesen kezdte a munkaértekezletet: „Csend legyen ott!” – figyelmeztette az egymás között pusmogó minisztereket. És csend is lett.
A rokonértelmű szavak
Nem restelltem levenni a könyvespolcomról Szerbia hatályos Alkotmányát. Nos, ellenőriztem: az ország alaptörvénye semmi ilyen (munka)feladatot nem irányoz elő az államfő számára. A köztársasági elnök munkakörét szépen körülhatárolja, de azt már 2016 áprilisa óta számtalanszor figyelmen kívül hagyta az első számú közjogi méltóság munkakörét betöltő szerb politikus. Gazdaként – ha úgy tetszik: hazjajinként – viselkedik, mintha egy őseitől örökölt országot vezetne, vagy megválasztásával netán teljhatalmat kapott volna. A rokon értelmű szavakat vizsgálók más elnevezésekkel is találkozhatnak a megfelelő szótárak fellapozásakor. Olyanokkal is, hogy teljhatalmú, diktátor, egyeduralkodó stb.
Jómagam ugyan egy másik országban születtem, de szülővárosom már akkor is Szerbia része volt. Átéltem a szocializmus évtizedeit, de ilyen államvezetővel nem találkoztam. Tito ugyan örökös elnöke volt az egykori Jugoszláviának, de legalább formálisan tiszteletben tartotta a törvényeket. Legfeljebb az irányelveket szabta meg (lásd például a Tito-levelet a múlt század hetvenes éveiben), de ilyen kézi vezérlésű országirányításról nem beszélhetünk.
Mindeközben még mindig nincs felelőse az újvidéki vasúti pályaudvar előtti, 16 emberéletet követelő szerencsétlenségnek, nincs válasz a tiltakozásokon elhangzó követelésekre, az előrehozott választások követelésére, a brutális rendőri fellépésekre, az alapos indok nélkül meghurcolt emberek panaszaira. Az intézmények leépítése, párturalom alá kényszerítése folyamatosan zajlik… Már az ügyvédek is csatlakoztak, mert az államfő pénzhajhászással vádolta meg őket. Az ország déli részén pedig a havazás falvakat, városrészeket vágott el a külvilágtól, több napon át maradtak áram nélkül az ott lakók. Jövőre azonban jönnek a darabonként ötmillió euróba kerülő kínai gyártmányú repülő taxik, amelyeket ugyancsak az elnök ígért meg Szerbia polgárainak. Állítólag már készül a repülésről szóló szabályok változása miatti szükségszerű törvénymódosítás az illetékes minisztériumokban. A fagyos idő ellenére épül az új nemzeti stadion Belgrád közelében, és más beruházások is rendelkezésre állnak majd jövőre, amikor megnyitják a szórakoztató világkiállítást. Aki megéri, unokáinak is meséli, hiszen a mostani aranykor fénypontját jelenti majd a repülő taxis kirándulás erre a méregdrága rendezvényre.
NÉMETH János
