Hivatalos adatok arról, hogy hány szerbiai állampolgár él külföldön, nem létezik, de a szerb sajtó legmegbízhatóbb forrásként egy ENSZ-adatra hivatkozik, amely 800 ezer és egymillió közé teszi a diaszpóra (környező országokban élők nélküli) lélekszámát.

A becslések szerint a legtöbben Németországba költöztek ki, számuk 400 és 800 ezer között lehet. Egyes adatok szerint 80, más források szerint mintegy 55 ezer szerbiai állampolgár él az Egyesült Királyságban, közöttük szép számban vannak vajdasági magyarok is.

Az óbecsei Varga Anasztázia két lányával, az akkor 14 éves Imolával és a 11 éves Villővel 2016-ban költözött ki Porsmouth-ba. Sztázi férje, Dániel akkor már 10 hónapja ott dolgozott. A család egy banki jelzáloggal terhelt házat hagyott otthon, amelynek a törlesztőrészletét a mai napig fizetik. Sztázi a biztos óvónői, Dániel az asztalosi állását adta fel azért, mert egyszerűen nem tudtak boldogulni.

„Akkor kezdett foglalkoztatni bennünket ez a kérdés, amikor a lányok a pályaválasztás közelébe kerültek. Szerbiai viszonylatban átlagos anyagi helyzetben voltunk, de az kérdésessé vált, hogy tudjuk-e majd őket iskoláztatni. Szoroztunk, osztottunk, és arra jutottunk, hogy ha a nagyobbik lányunk nem Óbecsén járna középiskolába, azt mi nem tudnánk finanszírozni. Nem akartuk emiatt korlátozni a lehetőségeit, mert én ezt átéltem. A gimnázium után a kiszemelt egyetem helyett csak főiskolára mehettem, így lettem magyartanár helyett óvónő, de ezzel együtt is hálás vagyok a szüleimnek azért, hogy a lehetőségeikhez mérten mégis továbbtanulhattam. Én meg akartam kímélni a gyerekeimet ettől a kényszerhelyzettől. Dániel megcsömörlött az évek alatt, és úgy döntött, hogy elmegy: látástól mikulásig dolgozott, mégis küszködtünk, sakkozni kellett a kiadásokkal, hogy a gyerekeknek mindenük meglegyen. Kölcsönt vettünk fel, hogy el tudjon utazni. Angolul jól beszélt, ezért választotta a legközelebbi angol nyelvterületként Angliát” – meséli Sztázi.

Porsmouth egy délkelet-angliai régióban fekvő város, amely teljes egészében szigetre épült. A Varga család a tengerpart mellett, egy második emeleti, kétszobás bérelt lakásban él. Dániel asztalosként dolgozik projektjelleggel különböző vállalkozóknál, Sztázi pedig 10 hónappal a kiérkezése után óvónői állást kapott.

A lányoknak nagyon nehéz volt a kezdet nyelvtudás nélkül. Imola egy érettségire készülő osztályba került, ahol igen nehéz volt fölzárkóznia a többiekhez, az a stresszes két év megviselte őt. Egy évet veszített is, de utána gyorsan felvette a fonalat, befejezte az egyetemet, és művész-fényképész lett. Villőnek több ideje volt fölkészülni a továbbtanulásra, könnyebben is érettségizett, ő most jogi egyetemre jár.

„Itt tulajdonképpen nem is kell nekünk iskoláztatni őket, mert tartózkodási engedéllyel az angolokkal azonos jogaink vannak, így kaphatnak diákhitelt, amihez jövedelemtől függően jöhet még állami támogatás is, amivel mi is éltünk. Ebből lehet fedezni az albérletet a tanulmányok alatt. Itt egyébként 16 éves koruktól dolgozhatnak is a diákok részmunkaidőben, erre sok lehetőségük van a tanulmányaik mellett, de ekkor még nem vonják le a keresetükből a diákhitelt. Imola már törleszti, de nagyon alacsony összegről van szó” – mondja Sztázi.

A család most szerényen, de kényelmesen él, nem kell ma a holnapra gondolniuk, mint otthon. Azelőtt álmukban sem gondolták volna, hogy évente egyszer vagy kétszer repülőre ülhetnek, még ha nem is feltétlenül nyaralni, de hazamenni látogatóba – egy repülőjegy azelőtt megfizethetetlen luxus volt a számukra. Vajdaságból még a magyarországi rokonokhoz sem jutottak el, most bárhova elmehetnek – akár vendéglőbe vacsorázni is, amire otthon soha nem futotta.

Dániel, aki sokáig azt vallotta, hogy ő a Tiszát nem hagyja el soha, ma már határozottan nemet mond a hazaköltözésre, Sztázi ezt a lehetőséget nem veti el teljesen.

„Sokfélék vagyunk, és mindenkinek más a fontos. Itt sok dolog megváltozott a Brexit óta, nehezebb munkát találni, ezért sokan hazamentek vagy másik országba költöztek. Ismerek olyan magyarországi magyarokat, akik így tettek, de olyanokat is, akik hazamentek, majd visszajöttek. A lengyelek és a románok közül nagyon sokan hazaköltöztek, mert azokban az országokban jelentősen nőtt az életszínvonal, és jól lehet már ott is keresni. Én kísérem az otthoni helyzetet, de egyelőre nem érzek csábítást a hazatérésre. Tudom, hogy emelkedtek a fizetések, amióta én eljöttem, de én itt már senior óvónő vagyok, ami egy felelősségteljesebb pozíció valamivel nagyobb fizetéssel – ehhez meg kellett szereznem az itteni óvónői diplomát, mert a miénket nem ismerték el. Számunkra itt most könnyebb az élet annál, mint amit az otthoni körülmények jelenleg ígérnek, mert minőségi változást még egy biztos munkahely sem jelentene. Pedig szenvedek attól, hogy a barátaim, a szüleim otthon vannak. Én szerettem a magyarságomat, és arra törekedtem, hogy a gyerekeket is ebben a szellemben neveljem fel” – vallja az édesanya.

A kint töltött csaknem egy évtized alatt a két lány nem is vesztette el a magyar identitását. Imola az egyetem alatt a magyar kultúrát, szokásokat és népviseletet tanulmányozta, azt örökítette és mutatta meg Angliának, és bár megfordul olykor a fejében a visszaköltözés, nem lát szakmai perspektívát itthon. Villő angol párja borzasztóan szeret Szerbiában lenni, és állítása szerint szívesen alapítana családot épp a Balkánon, de Villő Angliát legfeljebb Magyarországra cserélné le – mert ő ízig-vérig magyar lány maradt.

F.R.