A négytagú Visnyovszki család tizenegy éve fordított hátat Vajdaságnak, és vágott bele az ismeretlenbe a németországi Heilbronn városában. Fiatal párként a jövőjükön töprengve azt érezték, a politikai és gazdasági helyzet, a lehetőségek hiánya miatt itthon csak küzdelem várna rájuk és majdani gyerekeikre, ezért úgy döntöttek, máshol kezdenek új életet, és a mai napig nem bánták meg.

Visnyovszki Velju Emina a szabadkai Közgazdasági Karra járt, alig néhány vizsgája maradt hátra a diplomáig, Andrej, a férje pedig már munkaviszonyban volt, amikor meghozták döntést, hogy próbát tesznek külföldön.

– Azt láttam, hogy az egyetemi diploma nincs megfizetve, miközben jó pár évet, pénzt és idegeskedést beletesz az ember. Azok pedig, akik a diploma után elhelyezkedtek, alig voltak megfizetve, sőt jó páran közülük elmentek hajóra dolgozni, éttermi vagy takarítói munkát vállaltak külföldön, miközben közgazdász végzettségük volt. Ez így nagyon demoralizálóan hatott rám, és a férjem is úgy érezte, hogy nem sok esélye van, hogy pár éven belül bármi is pozitív irányba változna akár gazdasági, akár politikai szempontból nézzük. Egyszerűen azt éreztük, fogy a levegő, és minél több hírt látunk, annál rosszabbul érezzük magunkat otthon, pedig szeretjük azt az országot. Igazából ez indított meg minket – mondja Emina.

– Sok ismerősünk ment ki külföldre, és hiába voltak ott a szülők, barátok, egyikünk sem rendelkezett erősebb anyagi háttérrel, és tudtuk, ilyen körülmények között nem tudjuk megteremteni magunknak a közös jövőt – teszi hozzá Andrej.

A fiatal párt Emina egyik barátnője segítette abban, hogy kiköltözzenek Németországba. Gyenge nyelvtudással rendelkeztek, legnagyobb csodálkozásukra mégis pár napon belül sikerült munkát találniuk az Audi Autógyárban. Először mindketten takarítóként kezdtek, Emina később átkerült az éttermi részlegbe. Az első gyermekük megszületéséig ott is maradt, Andrej pedig másfél év után talált egy jobb munkát, és azóta egy élelmiszeripari raktárban dolgozik, továbbá van egy részmunkaidős állása. Eminának a szülési szabadság után azonnal sikerült munkát találnia, és a második gyermekük megszületéséig egy női fitneszszalonban dolgozott.

– Én mindezt nem egyszerű kalandként éltem meg, hanem egy lehetőségként, ami előbbre visz. Heilbronnban, ebben az ipari városkában telepedtünk le, ahol nagyon sok munkalehetőség van. Amikor a szalonban elkezdtem dolgozni, végre alkalmam nyílt gyakorolni a német nyelvet, sőt nemcsak egyszerű ügyfélfogadó voltam, hanem a munka adminisztratív részét is rám bízták, és sokat tanultam. Amikor a fiunk betölti a három évet, és elkezd oviba járni, én is visszamegyek dolgozni. Addig egy fizetésből élünk, illetve a német államtól kapjuk a gyerekek utáni támogatást, amit 18 éves korukig folyósítanak, de szerencsére így sem kell nélkülöznünk. Az mindenképpen megfordult a fejemben, hogy elvégzek valamilyen itteni iskolát, ha már a szerbiai diplomámat nem fogadják el – mondja Emina.

– Nem akarom idealizálni a helyzetet, mert nem volt mindig könnyű, és sok fontos dolgot hagytunk otthon, ami itt soha nem is lesz meg – veszi át a szót Andrej. – Ha azt nézem, hogy már az első évben sikerült megteremtenünk magunknak azt az életet és az anyagi javakat, melyeket otthon nagyon küzdelmesen, legalább hét-nyolc évig próbáltuk volna megszerezni, akkor mindenképpen megérte. Itt van egy kiszámítható életünk, persze racionálisan kell tervezni, de nem vagyunk segélyekre szorulva, mindent meg tudunk teremteni önerőből. Igen, otthon maradtak a szüleink, nincsenek jelen az unokáik életében, ahogy az egyébként normális lenne, és persze otthon maradtak a régi barátaink is, de a távolság ellenére ezek a kapcsolatok élnek. Ez itt elsősorban az élet egzisztenciális része, ami pedig mindig is hiányozni fog, az az „otthon lenni” érzése, az otthonra jellemző személyes kapcsolatok, mert ezt semmi sem tudja pótolni – mondja Andrej.

Azt tapasztalták, hogy Németország sokszínű és toleráns, és soha semmilyen hátrányuk nem származott abból, hogy Szerbiából érkeztek. Mint Andrej mondja, általánosságban igaz, hogy a német emberek kedvesek, segítőkészek, bár igen távolságtartóak is, nekik mégis sikerült összebarátkozniuk egy korukbeli német házaspárral, és mivel heti szinten találkoznak, vagy együtt mennek kirándulni, így nincs olyan érzésük, hogy Eminával és a két gyerekkel csak egymásra lennének utalva.

– Sokat jelent, ha az embert elfogadják, ha vannak barátai. Nekünk ez megadatott, és ez biztosan könnyebbé teszi a család számára a mindennapokat, de ettől függetlenül hiányoznak az otthoniak, így, ha csak tehetjük, évente kétszer hazalátogatunk, és ha mód van rá, nyaralást is beiktatunk a szabadságunkba – mondja Andrej.

– Szerencsére sokat utazgatunk, kirándulunk, van egy aktív családi és társasági életünk, voltunk Svájcban, Ausztriában, láttunk sok szép helyet, jártunk fürdőkben, voltunk nyaralni, szóval nem az van, hogy ha nem vagyunk a munkahelyünkön, akkor a négy fal között tengetjük a napjainkat. Összeségében jól érezzük magunkat, és ebben a pillanatban nem is tudnék olyan okot mondani, ami hazacsábítana minket, bármit is kínáljanak. Igazából a politikának kellene gyökeresen megváltoznia, hogy ezen egyáltalán elgondolkodjunk – hangsúlyozza Emina.

Mint mondják, az embernek túl kell látnia önmagán, és számukra az a legfontosabb, hogy a gyerekeik egy olyan fejlett országban nevelkedjenek, ahol jobbak a körülmények, és vannak lehetőségek. Ezt itt megadhatják nekik, ezért a következő két-három évtizedet még külföldön képzelik el.

– Ha majd nyugdíjasok leszünk, akkor talán visszamegyünk Szerbiába. De ez még a jövő zenéje, addig sok dolog történhet, amit nem láthatunk előre. Most azt érzem, ott vagyunk, ahol lennünk kell – teszi még hozzá Emina.

MAGYAR Lívia