A szerb oktatási minisztérium a 30 perces órák bevezetését fontolgatja, miközben a legfrissebb kutatások szerint a figyelem edzőterme az általános iskola
A múlt év végén nagy port kavart fel a szerbiai közvéleményben, amikor Dejan Vuk Stanković oktatási miniszter a közmédiában „bedobta” az ötletet, miszerint a tanórákat 30 percesre rövidítenék az eddigi 45 perc helyett. Ez a miniszter véleménye, és a hivatal alkalmazottai szerint is megoldaná azt a problémát, amit a tanításban a gyerekeknél tapasztalt figyelemhiány és a koncentráció képességének a hiánya okoz.
Az ötlet alapgondolata az volt, hogy ha a tanulók csak rövid ideig tudnak figyelni, akkor ehhez rövid tanórákat kell nekik biztosítani. Hivatalos nyilatkozat vagy tervezet nem jelent meg a javaslatról. A tudomány újabb kutatási eredményei szerint azonban a miniszteri érvelés téves irányba mutat. A döntéshozók ahelyett, hogy a figyelemhiány valódi okait kezelnék, a keretek szűkítésében látják a kiutat, és a csonkítást fejlődésként és a figyelemhiányos gyerekekhez való „alkalmazkodásként” próbálják meg előadni.
A szakmai közösségnek résen kell lennie. A viszonylag nagy ellenállás miatt egy időre „elfektették” az ötletet, de úgy tűnik, újabban ismét előtérbe került.
Mi is valójában ez a „figyelem”?
„A figyelem nem egy azonnal aktiválható állapot, hanem egy fokozatosan felépülő kognitív folyamat. Ha megszakítjuk az elmélyülést, mielőtt a mélyfókusz kialakulna, a tanulás hatékonysága nem lineárisan csökken, hanem összeomlik.” (Anna V. Fisher)
A hétköznapokban úgy gondolkodunk a figyelemről, mintha az úgy működne, mint a telefonok akkumulátora. A gyerek feltölti, aztán ahogy halad előre az időben a nap folyamán, fokozatosan kiüríti, és az végül lemerül. Erre a téves és laikus képre épített a minisztériumi érvelés.
Átolvasva a tudományos cikkeket a kognitív tudományok területén, arra a következtetésre jutunk, hogy a legújabb kutatások szerint a figyelem nem egy állandó „szint”, hanem egy olyan hálózat, amelyik dinamikus, vagyis folyamatosan változó. Ennek a folyamatnak van eleje, közepe és vége. Időre és stabilitásra van szükség a „beüzemeléséhez”. Ha megszakítjuk ezt a folyamatot, az olyan, mintha egy éppen csak bemelegedett motort leállítanánk pont akkor, amikor már jól húzna. Amikor lerövidítjük a tanórát, pont azt az időt vágjuk le, amikor ez a motor már teljes kapacitással működik, és megkezdődhet a valódi, elmélyült tanulás, amelyet a kognitív tudomány mély tanulásnak nevez.
35 perces (vagy bármilyen hosszúságú) órákkal, amelyek nem az adott helyen és időben érintett gyerekek igényeihez igazodnak, (esetünkben a lerövidített tanórákkal) az iskolában megszokott szervezeti keretek mellett az a paradox helyzet állna elő, hogy nem alkalmazkodunk a figyelem dinamikájához, hanem folyamatosan megszakítjuk, amikor megszólal a csengő. A gyerekek idegrendszere felkészül, „bemelegszik” a tanulásra, majd mielőtt rögzülnének a tartós tudás sémái – mindig megszakítjuk a folyamatot.
A szétszórt, rövid idejű figyelemhez tehát nem az időt kell hozzáigazítani, hanem a figyelmet megnyerni a tanulás számára. Nem mondhatunk le a mélyfókuszról már az alapfokú oktatás idején, az általános iskolában. Mire alapozunk így a későbbiekben?
Kognitív túlterhelés
„A munkamemória kapacitása szűk keresztmetszet. Minden felesleges váltás és minden túl rövidre szabott időkeret növeli az inadekvát kognitív terhelést, ami blokkolja az információk hosszú távú memóriába való beépülését.” (John Sweller)
A fejlődési ív csúcsa – hogyan jutunk el ide?
Amíg tanítottam, volt egy gyakorlati tanácsom a szülőknek a gyerekek pályaválasztásával kapcsolatban: arról lehet beszélgetni a legkisebbekkel is, hogy milyen középiskolába mennek majd, de az, hogy mennek-e, vagy nem, soha ne legyen téma a családban.
A legtöbb szülőnek van valamilyen elképzelése arról, hogy milyen életpályát tart kívánatosnak a gyereke számára. Egy korábbi vajdasági kutatásunk (Berze és Csíkos, 2017) azt mutatta ki, hogy az általános iskola alsó tagozatán tanulók szülei közül a legtöbben szeretnék egyetemre, főiskolára küldeni a gyereküket. A felsőfokú végzettség az egyén tanulásfejlődési ívének egyfajta csúcsa. Az egyetem azonban már csak arra tud építeni, amit az iskola korábban megalapozott.
Adam Tooze, a Columbia Egyetem neves gazdaságtörténésze szerint a diploma megszerzéséhez szükséges legfontosabb készség nem az információ megszerzésének gyorsasága, hanem az, hogy az egyén fenn tudja-e tartani hosszabb távon a figyelmét. Ehhez pedig a legjobb edzés az olvasás. A hosszabb szövegek mélyfeldolgozása intellektuális állóképességet ad. Aki nem tud figyelni, nem lesz képes a világ összetettségének értelmezésére sem. A professzor szerint a figyelem széttöredezettségének jelensége ma már politikai és gazdasági kockázat – az egyén számára is. Aki nem képes 45–60 percen keresztül zavartalanul követni egy összetett érvelést, az elveszíti a képességét a világot alakító komplex folyamatok – legyen szó inflációról, geopolitikáról vagy klímaváltozásról – megértésére. Tooze a mély olvasást és a tartós fókuszt egyfajta „intellektuális állóképességnek” tekinti, amely nélkülözhetetlen a magasabb szintű szellemi munkához.
Intellektuális állóképesség
„Az olvasás és a tartós figyelem nem csupán a tudásszerzés eszköze, hanem maga az edzés. Aki nem képes hosszú távú figyelmet szentelni egy összetett problémának, az elveszíti a képességét a modern világ rendszerszintű kihívásainak megértésére.” (Adam Tooze)
A fejlődés lépcsőfokai: vissza a gyökerekhez
Míg a szerb oktatási minisztérium a percekkel sakkozik, a kognitív tudományok legfrissebb kutatásai rámutatnak, hogy a figyelem edzőterme az általános iskola. Anna V. Fisher arra figyelmeztet, hogy itt dől majd el a munkamemória teherbírása. A legkisebbeknél a figyelem szelektív és könnyen megtörik. A fejlődés azonban nem siettethető. Ebben az életkorban alapozódnak meg a végrehajtó funkciók. Fisher és Zhao kutatásai szerint ahhoz, hogy kialakuljanak a mély sémák, zavartalan fókusz, nyugalom és idő kell. Ha elvesszük ezt az időt, a munkamemória állandó váltási kényszerben (switching cost) lesz, és a gyermek nem tapasztalja meg a „flow” állapotát, amikor örömmel, sikerrel, az időből mintegy kilépve, élvezettel tanul, és boldogsággal párosul számára a tudás megszerzésének élménye.
A digitális amnézia ellenszere
„A figyelem töredezettsége a digitális kor népbetegsége. Az iskolának az utolsó védett bástyának kellene lennie, ahol a diák megtanulhatja visszaszerezni az uralmat a fókusza felett, ahelyett, hogy a rendszer is a másodpercekben mérhető figyelemhez idomulna.” (Gloria Mark)
Zhang és társainak a Nature-ben 2023-ban megjelent tanulmánya igazolja, hogy a figyelem nemcsak egy adottság, hanem a megfelelő iskolai környezetben és időkeretben tudatosan fejleszthető „kognitív izom”.
A rendszerszintű tévedés: módszertani válság a percek árnyékában
A PISA-mérések és a hazai szakmai-pedagógiai vélemények évek óta rámutatnak: a szerbiai diákok számára nem az iskolában töltött idő mennyisége jelent problémát, hanem a tananyag elavult, enciklopédikus jellege és a készségfejlesztés hiánya. Amikor a döntéshozók az időkeret megvágásával reagálnának a figyelem zavaraira a tanulóknál, valójában csak a jelenlegi zsúfolt tantervet préselik be egy szűkebb időkeretbe – rendszerszintűvé avanzsálják az Amabile által 2002-ben leírt „időcsapdát”. A pedagógus, akinek eddig 45 perce volt egy komplex matematikai összefüggés vagy egy irodalmi elemzés kibontására, most kénytelen lesz a „frontális darálás” eszközéhez nyúlni, hogy a kötelezően előírt anyagot „leadja”.
Teresa Amabile (2002) kutatásai rávilágítottak arra a paradoxonra, amit sokan csak a kreativitás „időcsapdájának” neveznek: az extrém időnyomás alatt a gondolkodásunk beszűkül. Bár ilyenkor azt érezzük, hogy gyorsabbak vagyunk, valójában csak a legnyilvánvalóbb megoldásokig jutunk el. A valódi alkotóerőhöz és a mély megértéshez az agynak „inkubációs időre” van szüksége – amit a percekben mért hajsza könyörtelenül felszámol.
A vajdasági valóság: a hatévesek és a diverzitás
Arról szinte mindenki hallott már, hogy a beiskolázott első osztályosok között az oly erősen hangsúlyozott „iskolaérettségben” micsoda hatalmas különbségek vannak. Ez az érettség a figyelem és a koncentráció kapacitásában, terjedelmében és idejében is eltérő. Bizonyos esetekben években mérhető a különbség az elsős tanulók között. Jóindulatú feltételezéssel gondolhatnánk azt, hogy a rövidebb tanóra a leggyengébbekhez igazítaná a rendszert. Megfontolva a fentebb említett kutatásokat, és ismerve a szerbiai oktatási rendszert sajnos azt kell feltételeznünk, hogy a rövidítés nem ezt eredményezné, hanem a jelenleginél is jobban megnehezítené a felzárkózást, hiszen tudjuk, hogy nincs fejlesztőpedagógiai szolgálat az iskolákban, alig-alig van gyógypedagógusunk és az osztálytanítók ilyen jellegű képesítése is hiányos.
Teresa Amabile megállapítása, miszerint az időnyomás alatt a felfedező gondolkodást felváltja a biztonsági játék, az osztálytermekben is igaz. Saját kutatásunk során, amelyben vajdasági magyar és szerb tannyelvű osztályokban szülők és tanárok nézeteit vizsgáltuk a matematika szerepéről, kirajzolódott egy hasonló feszültség. A figyelemmel kapcsolatos megállapítások nem csak az olvasás-szövegértés területén érvényesek. Ha a tanári elvárások a 45 perc (!) alatt csak a gyors és hibátlan válaszokat jutalmazzák – ahogy Amabile „időcsapdájánál” láttuk –, akkor a diák kényszerpályára kerül. Ahelyett, hogy megértené a probléma mélyebb szerkezetét, a legegyszerűbb megoldásokhoz nyúl, hogy túlélje az órát. A 30–35 perces óra ezt a „robotpilóta-üzemmódot” tenné általánossá. A vajdasági szülők és tanárok által vizsgált matematikai attitűdök is azt mutatják: az igazi tudás nem a sebességben, hanem az összefüggések felismerésében rejlik – ehhez pedig időre van szükség.
A tanítási óra lerövidítése tehát nem a korszerűség felé tett lépés, hanem a kognitív kapituláció jele: lemondás arról, hogy a jövő generációit képessé tegyük az összetett összefüggések átlátására. Tooze szavaival élve: ha elvesszük az elmélyülés lehetőségét, olyan diákokat képezünk, akik védtelenek maradnak az információs zajjal szemben.
BERZE Gizella
