Három nappal a nagy januári havazás után álltam az útkereszteződésben, és néztem, mintha moziban lennék. Évek óta nem hullott ennyi hó errefelé, és az útkarbantartók megint meglepődtek. Lehet, hogy ők most is augusztusra várták a havazást, mint a korábbi években. Nyár végén, ősz elején szokták a tévékamerák előtt bemutatni a munkagépeket, amelyekkel majd eltakarítják a téli havat. Itt még mindig minden nagyon szép és nagyon jó, akár Ferenc József őfelsége is elmondhatná, hogy mindennel meg van elégedve.

Az útszóró járgány

Álmélkodásomban csupán egy különös, szürkésbarna jármű zavart meg, amelynek a hátulján ékes, nagy betűkkel azt írta, hogy „ÚTSZÓRÁS”. Magyarul. Nagyon meglepődtem, és amíg a járda szélén maradt hóbuckákat kerülgettem, az jutott eszembe, hogy ez a furcsa jármű alighanem Magyarországról, talán Szegedről tévedhetett át. Pontosabban onnan küldhették az itteni útkarbantartók kisegítésére, de nem értek rá cirill betűkkel, szerbül is ráírni, hogy „Posipanje puteva”. Őszintén mondom, ezt hiányoltam. Azt ugyanis már megszoktam, hogy csak szerb nyelvű feliratokkal találkozom a középületeken, közszolgálati cégek, vállalatok járműveinek ajtajain, de ennek a fordítottjával manapság már nem találkozik a szabadkai ember. A második gondolatom egyértelműen a történelemben először tapasztalt nagy szerb–magyar barátság volt, amit oly előszeretettel hangsúlyoznak a politikusok Horgostól délre és Röszkétől északra. Friss volt még a két ország legfőbb közjogi méltóságai közös szabadkai burekozásának emléke is, így joggal feltételezhettem, hogy Szerbia elnöke és Magyarország kormányfője megállapodott abban, hogy egymást ilyen rendkívülinek számító esetekben kisegítik attól függetlenül, hogy Magyarország még tagja az Európai Uniónak, Szerbia pedig úgy tesz, mintha arrafelé tartana. Ezt szajkózzák ugyanis már jó másfél évtizede az itteni politikai és állami vezetők, így a most regnáló volt radikálisok is.

Szóval ment az a különös járgány, és valamilyen zúzalékot, homokot szórt a havas úttestre. A művelet láttán megkönnyebbülést éreztem, hiszen ugyanazokon az utakon magam is személyautóval közlekedek, tehát nekem is jól jön az útszórás. A honi útkarbantartókra pedig akkor már harmadik napja hiába vártam.

A súlyozás hiánya

Azokban a napokban Belgrádban járt az Európai Parlament küldöttsége is, hogy megvizsgálja az itteni állapotokat, különös tekintettel arra, amit Szerbiában folyamatosan hangsúlyoznak: az ország következetesen halad az európai úton, mindent megtesz a mielőbbi csatlakozás érdekében. A viszonylag népes brüsszeli delegációt maga Tonino Picula horvátországi képviselő vezette, aki amúgy a Szerbiával kapcsolatos jelentések elkészítéséért felelős. A diplomácia írott és íratlan szabályai szerint is a legmagasabb, de legalább ugyanolyan szinten kell fogadni az ilyen küldöttséget, viszont a belgrádi házelnök asszony jelezte: nem ér rá, éppen Észtországban lesz fontos megbeszélése, és interjút is ad egy ottani televíziónak. Az államfő Davosban tartózkodott, ahol a világ gazdasági gondjaival foglalkoztak az államok vezetői, ahogy azt minden januárban szokták.

A parlament épületében egy kiállítás várta az európai képviselőket. A második világháborús jasenovaci haláltábort bemutató fotókiállítást megtekintette a horvát politikus, korábbi zágrábi külügyminiszter is. Nyilván értette a célzást, nem ült fel a provokációnak.

 A régi nóta

Amolyan lapszéli jegyzet lehetne csupán Szerbia köztársasági elnökének sokszor hallott és jól ismert mondata, miszerint „amíg ő az államfő, addig Szerbia az európai úton marad.” A parlamentben aztán megszavazták azokat a Mrdić-féle törvénymódosításokat, amelyek alapján alaposan megnyirbálták az igazságszolgáltatás intézményeinek függetlenségét és önállóságát. Mondták is, hogy kikérik a Velencei Bizottság véleményét ezekről a jogszabályokról, de arra néhány hónapot még várni kell. A sajtóban pedig fölmerült valamiféle feltételes csatlakozási lehetőség, a kétlépcsősnek is nevezett belépés az EU-ba. Ez ugyan megvonná az így felvett új tagoktól a vétó alkalmazásának jogát, de lenne idejük a teljes jogharmonizációra, a jól ismert belépési feltételek „menet közbeni” teljesítésére. Mi több, az ötletgazdák szerint így akár Moldovát és Ukrajnát is felvehetné tagjai sorába az Európai Unió. Szerbiával együtt, természetesen.

Szerénységem kénytelen ismételten azt a belgrádi külpolitikai szakértőt idézni, aki még az évszázad elején kimondta: „Ha Szerbia belép az Unióba, akkor a többiek kilépnek onnan.”

Attól tartok, hogy ez a belgrádi hezitálás, ez a makacskodás, ez az „akarom, de” hozzáállás nemcsak időveszteséget jelent, hanem a felzárkózási támogatások csökkenését vagy elmaradását is. Ez pedig számunkra, akik az aranykornak nevezett időszak kényszerű élvezői vagyunk, nemcsak időveszteséget jelent, hanem anyagiak tekintetében is hátrányosan érint majd bennünket. Közvetve és közvetlenül is.

 NÉMETH János