Csaknem húsz évet vártunk az új épületre – Egy kis múlt, jelen és a magyar társulat tervei

Tizenkilenc évnyi várakozás és több mint 36 millió elköltött euró után megnyitották a Szabadkai Népszínház felújított épületének – egy részét. Azért csak egy részét, mert a koncertterem még nem készült el, annak befejezéséhez az illetékesek legutóbbi nyilatkozatai szerint további egymillió euróra lesz majd szükség, s úgy tűnik, csak öt éven belül kerül majd átadásra. A megnyitón erről nem volt szó, arról viszont igen, hogy a legnagyobb kihívás fenntartani lesz a több tízezer négyzetméternyi területet, felfűteni, fizetni a rezsit, és megtölteni élettel.

Egy kis történelem

A Szabadkai Népszínház a Kárpát-medence 8. legrégebbi színháza, az egyik első színházépület, amelyet eleve magyar nyelvű színtársulat számára építettek. 1844-ben Szabadka vezetői Bécstől építési engedélyért folyamodtak, amely 1847-ben meg is érkezett, azonban közvetlenül a munkálatok megkezdése előtt kitört a szabadságharc, amely néhány évig elhalasztotta az építkezés megkezdését. Végül az épület terveit Skultéty János városi főmérnökre bízták, és 1853-ban kijelölték a helyet a színház és szálloda közös épülete számára. Az 1400 nézőt befogadó épületbe Pesten készíttették el a csillárt, Telepi György pesti színpadtechnikus álmodta meg az épület belső díszítését, amely több mint negyven páhollyal és kétemeletnyi galériával rendelkezett. Egy évvel később, 1854. december 16-án átadták rendeltetésének a vadonatúj színház- és szállodaépületet, amelyet Latabár Endre társulata avatott fel Jósika Miklós A két Barcsai című krónikásdrámájával.

Az évek során számtalanszor átalakították, 1904-ben átépítették, 1915 -ben pedig porig égett a nagyterem, csak a város főterére néző külső fala nem vált a tűz martalékává. A nagytermet 1927-ben építették újjá moziteremként. Ez már az akkori kor ízlése szempontjából is meglehetősen hanyatló volt, építészeti, művészeti szempontból nem képviselt különösebb értéket.

Trianont követően a magyar társulat hivatalosan 1945 októberében alakult meg, mint a régió első hivatásos állandó magyar nyelvű társulata. Első bemutatója Balázs Béla Boszorkánytánc című műve volt. A magyar kultúra jelentős alakjai fordultak meg a színházban. Szabadkán kezdte pályafutását Blaha Lujza, rendszeresen járt ide Kosztolányi Dezső, Csáth Géza, többször megfordult itt Bartók Béla.

1985 és1995 között a magyar és a szerb társulatot összeolvasztották, majd 1995-től újjászervezték a Népszínház Magyar Társulatát.

Az alapítók viszont nem biztosítottak megfelelő anyagi eszközöket az épület karbantartására, így az fokozatosan lepusztult. 1975-ben az elhasználódott elektromos vezetékek miatt betiltották a munkát a színházban, emiatt részben felújították az épület kritikus részeit, de annak ellenére, hogy az 1986-os végzéssel az épületet műemlékké avatták, jelentősebb javításokra a továbbiakban sem került sor. A ’90-es évek második felétől már nem tarthattak előadást a színház nagytermében annak romos állapota miatt – ezt követően raktárhelyiségként szolgálta a színházat egészen 2002-ig, amikor életveszélyessé nyilvánították, és megtiltották bárminemű használatát. Ekkor már csak a kamarateremben, valamint 2002-től a próbateremből átalakított Soltis Lajos Stúdióban tartották az előadásokat.

Az 1854-ben emelt gyönyörű épület egyre romosabb állapotba került. Mivel jelentősebb karbantartási munkálatok már évtizedek óta nem történtek, és az épület teljesen tönkrement, 2007-ben az akkori városvezetés úgy döntött, hogy lebontják, s – az akkori ígéretek szerint – 5 év alatt újjáépítik. A kamarateremben 2006-ban volt az utolsó előadás. Az épület bontása az akkori magyar városvezetés (Kucsera Géza volt a polgármester) és a Vajdasági Magyar Szövetség, valamint Lovas Ildikó akkori városi művelődési tanácsos vezényletével zajlott. Akkor az épület főhomlokzatát őrizték csak meg a hat oszloppal, valamint a beltérben a kamaraterembe és a nagyterembe vezető lépcsőt és előteret. A bontás elleni tiltakozást és petíciót 5000 ember írta alá népszavazást követelve, ezt azonban elvetette az önkormányzat. A társulatok átköltöztek a „csipkegyárba”, ahol áldatlan körülmények között végezték munkájukat.

A színház az 1800-as évek derekán 1400 férőhellyel, 40 páhollyal és kétemeletnyi galériával rendelkezett. Az 1910-es felújítást követően már csak 540 ülőhellyel várta a vendégeket, az 1927-es felújítás után pedig 440 ülőhellyel rendelkezett a nagyteremben és 150 férőhellyel a kamarateremben. Miután lebontották, a társulatok a Jadran nevezetű színpadon játszottak csaknem húsz éven keresztül, ahol mintegy 260-an fértek el. Miután több mint 36 millió eurót ráköltöttek, a nagyterem úgy néz ki, mint egy konténer 200 ülőhellyel.

Eredeti tervek és ígéretek

Amikor 2007-ben megkezdődött a bontás, valamivel több mint 3 millió euró állt rendelkezésre. A megállapodás szerint a költségeket 45-45 százalékban a tartomány és a köztársaság költségvetéséből biztosították, az építési költségekre 10 százalékot kellett előteremtenie a városnak minden felújítási fázishoz. Az első szerződést a színház felújítására vonatkozó projektdokumentációról még 2003. február 12-én írták alá, már ebben közösséget vállalt az állam, a tartomány és a város a közös finanszírozás érdekében. A végleges dokumentumot 2006. december 21-én írták alá, ebben az áll, hogy a beruházás értéke 24 millió euró, a munkálatokat pedig 2010-ig befejezik. A kivitelezők között váltogatta egymást a Yumol, az SMB Gradnja, a Panongrad, amelynek a tulajdonosa 2009-ben főbe lőtte magát, de volt zombori alvállalkozó is, és számos kétes ügylet a kivitelezés során.

Ana Brnabić akkori kormányfő 2020-ban járt Szabadkán, akkor azt ígérte, hogy a Népszínház 2021-re elkészül. Később Igor Mirović akkori tartományi kormányfő 2023 szeptember elsejét, majd 2023 decemberét, végül 2024 tavaszát emlegette végső dátumként.

A városi költségvetésből 2024-ben végül 1,7 milliárd dinárt szántak a Népszínház épületének befejezésére. A 2025-ös évre 643,5 millió dinárral tervezett az önkormányzat, ebből fejezték volna be a koncerttermet, de ebből nem lett semmi. Kiemelt jelentőségű beruházássá viszont csak 2016-ban nyilvánították, azóta mondható folyamatosnak a támogatása, de a járvány és a gazdasági válság ismét beleszólt a munkálatok dinamikájába.

Első körben az elképzelés az volt, hogy 17.500 négyzetméternyi hasznos terület lenne az épületben, amelyből 500 négyzetmétert kiadtak volna. A Szabadság tér felé 29, a Korzó felé 24 méter magas épületet terveztek, később azonban a városi képviselő-testület ülésén arra kérték a projektvezetőt és a beruházót, hogy gondolja át az épület magasságára vonatkozó elképzeléseit.

2013-ban a magasságot 22,43 méterre csökkentették a Szabadság tér felől és 18,3 méterre a Korzó felől. Az összterületet 17.500-ról 14.200 négyzetméterre csökkentették, 500 helyett pedig 4.700 négyzetmétert szántak bérbeadásra.

Döntöttek arról is, hogy három helyett két terem lesz: a nagy 550 hellyel és a koncertterem 450 férőhellyel, azonban ebből sem lett semmi, ugyanis a most átadott épületnek két termét láthattuk csak, vagyis ezekben lesznek előadások: egy kamaraterem, ahol kör alakban vannak elhelyezve különböző szinteken az „ülőalkalmatosságok”, amelyeken csak egy-egy párna van – ezeken kell majd ülnie a nézőnek, akikből itt 80-an férnek el. A politikusok által „nagyteremnek” nevezett terem, ami egyébként „úgynevezett kísérleti színpad”, jelenleg 200 férőhelyes, de bővíthető. Ez a színpad mozgatható, de nem forog, legalábbis ezt nem mutatták be a helyszínen, hanem kiemelkedik, illetve felemelhető róla a díszlet. Ezenkívül van még egy terem, amit az igazgató bálteremnek nevezett – ez tulajdonképpen előtér volt valamikor. A koncertterem, mint már említettük, még nem készült el.

Tizenkilenc év után adták át 

Az öt évből végül 19 lett, és még nincs vége. A végső kalkulációk szerint 4,4 milliárd dinárt, azaz több mint 36 millió eurót költöttek a felújításra, amit számos botrány kísért – kezdve attól, hogy szőrén-szálán eltűntek a lebontott épület téglái, majd több alkalommal is megszakadt az építkezés, mert nem volt rá pénz. Végül megépült, de első körben nem kapott használati engedélyt, mert a mennyezet nem felelt meg a tűzvédelmi előírásoknak – ki kellett cserélni.

A nagy ünnepség, fogadás, szalagátvágás ugyan elmaradt, de vörös szőnyeget azért terítettek a politikusok elé a Szabadkai Népszínház március 5-ére, csaknem titokban szervezett átadójára. Meghívót ugyanis ismét csak a tűzhöz közel álló sajtó kapott, a függetleneknek úgy kellett kiharcolniuk, hogy felkerüljenek arra a bizonyos listára.

Az ünnepélyes átadóra végül nem a szerb államfő, hanem Nikola Selaković kultúrminiszter jött el.

„Ma ilyen színháza még Magyarországnak sincs, pedig a kultúrába többet fektet be, mint Szerbia. Nincs Romániában sem, nincs a szomszédos Horvátországban sem, nincs egyetlen volt jugoszláv köztársaságban, Bulgáriában vagy Görögországban sem. Tehát Európának ebben a részében az, amit ma Szabadkán megnyitottunk, csak Szabadkának és Szerbiának van” – mondta Selaković, aki szerint még Párizsban sincs ilyen színház, csak Berlinben működik ehhez hasonló.

Az eddig elköltött összeg 4,4 milliárd dinár, vagyis 36 millió euró, de ezzel még nincs vége, hiszen a nagy koncertterem még nem készült el, ami még egy 1.200 négyzetméteres terem. A most üzembe helyezett terület 13.700 négyzetméter.

Hajdú Tamás: Jól érzem magam az épületben

Hajdú Tamás a Magyar Társulat színésze, aki a most bemutatott Chicago című előadásban az egyik főszerepet játssza.

„Az újvidéki diákszínpaddal ugyan jártam a régi épületben, de csak egyszer, mégis emlékszem arra a szagra. Az előző próbateremhez, az eddigi körülményekhez képest ez fényévekre van. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy végre kész lett. Amikor először beléptünk, idegen volt, de ahogy múltak a próbák, belaktuk az öltözőt, most már töltöttem ott annyi időt, hogy otthonosan érzem magam, kiismertem az épület útvesztős folyosóit. Jól érzem magam ott” – mesélt Hajdú. Hozzátette, hogy a Chicago próbái alatt nem éreztek semmiféle hiányt, viszont a főpróbahéten, vagyis a legfontosabb öt napban, amikor az előadást a színpadra kell adaptálni, voltak nehézségek.

„A fények, a hangosítás és a színpad betakarása – mindezek a nehézségek abból fakadnak, hogy emberhiány van. A kelleténél sokkal több időt kell várni, hogy valamit beszereljenek, mert túl vannak terhelve az emberek. A főpróbahéten sok alkalommal hajnalokig próbáltunk, mert nem készültünk el azzal, amivel kellett volna. Most derült ki, hogy a színház nem éppen úgy van felszerelve világítástechnikailag, mint amit megkíván egy előadás” – mondta a színész, aki szerint például reflektorokat kellett bérbevennie a színháznak, hogy a Chicago című előadás megszülethessen.

Kovács Nemes: Küzdünk, hogy jó legyen

Kovács Nemes Andor, a Magyar Társulat vezetője a Családi Körnek visszaemlékezett azokra az időkre, amikor ő először belépett a Népszínház régi épületébe. „Itt készült a Toll a Soltis Lajos Stúdióban, ami annak idején étterem volt. A Murlin Murlo című előadás is innen indult, ami legendás alakítás Pesitz Mónikától, még a budapesti egyetemen is tanítják. 2008-ban szerződtem ide. Deszkákon kellett bemenni, voltak nyilak, hogy hová szabadott lépni, hová nem, mert életveszélyes volt. Az üveges rész, ahol mi vagyunk, inkább irodaházra hasonlít. A próbatermek szuperek, funkcionálnak, akár előadást is lehet majd az egyikben játszani. A kamaratermet most fogjuk avatni a következő bemutatónkkal. A kísérleti színpadot modern előadásoknak szánták, mi viszont népszínház vagyunk, és most azzal szenvedünk, hogy kicsit klasszikusabb színházi lehetőségekké alakítsuk át. Még bajlódunk, mert a beszerzett technikai eszközök elavultak. Most azon dolgozunk, hogy pótoljuk ezeket a mulasztásokat” – vázolta fel a társulatigazgató.

Elmondta azt is, folyamatosan hozzák át a már meglévő előadásokat.

„Kicsit döcög a dolog, mert kaptunk egy színházat, de arra senki sem gondolt, hogy azzal az emberi erőforrással, amivel mi rendelkezünk, nehéz ezt fenntartani. Igyekszünk, hogy kiegyenlítődött legyen a színpadra lépések száma. Készülünk még egy bemutatóval, ami OFF-produkciónak indult, de annyira ígéretes a Némedi Emese által írt és rendezett Egy vekni kenyér című darab, hogy a május 15-e körül esedékes bemutatóval avatjuk fel a kis kamaratermet is. Kicsit csúszunk, késünk, mert a technikai személyzet hiányos, hat ember látja el a két társulatot, nekik állandóan dolgozniuk kell. Azon dolgozunk, hogy ezt bővítsük, és akkor jobban tudjuk mozgatni a repertoárt is” – magyarázta Kovács Nemes. Kérdésünkre, miszerint a hatalmas előteret, ami felújítva gyönyörű, de rideg és üres, tervezik-e tartalommal megtölteni, elmondta, nehézséget okoz, hogy az épület a város tulajdona, ők csak megkapták azt használatra.

„Most folynak a tárgyalások, hogy mire lehetne használni ezt a teret. Ez mindig színház marad, így jó lenne, ha adnánk neki egy színházi arculatot. Az én álmom, hogy legyen egy közönségbüfé, ami nem kávézóként működne, hanem előadás előtt és után fél órával lenne nyitva. Ha ez sikerül, akár el is mehetek innen… Amikor először átjöttem, úgy éreztem, hogy 5 év kell majd, hogy élettel töltsük meg ezt a teret. Most már kicsit optimistább vagyok: lehet, hogy négy és fél is elég lesz” – közölte Kovács Nemes.

TÓMÓ Margaréta