Nem is olyan régen alá mertem volna írni, hogy ennél a szintnél alább nem lehet menni a politikai diskurzusban még itt, Szerbiában sem. Mint eddig mindig, ezt megcáfolták az események. Egyrészt azért, mert Szerbiáról van szó, másrészt mert az itteni fiatal nemzedék, tehát a haladók generációja olyan bravúrokra képes, amelyeket mi annak idején el sem tudtunk, pontosabban el sem mertünk volna képzelni! Pedig akkor az önigazgatói szocializmus korát, magyarul a jugoszláv kommunista diktatúra idejét éltük. Tudtuk, hogy miben vagyunk nyakig!

Ana Brnabić, a parlament elnöke napirendre tűzte az ellenzék követelését, hogy vitassák meg a kormány iránti bizalmat. Aki nem tudja: van ennek az országnak egy kormánya, annak egy elnöke is, aki a Đuro Macut névre hallgat(ott). Most már szerintem elég neki a „Gyere ide, de rögtön!” üzenet is. Tehát az ellenzék – tudják, az a díszlet, amely az itteni parlamentet nemzetgyűlésé teszi – követelte, hogy beszéljenek a kabinet iránti bizalomról. (A mai napig nem tudom, mit is akart ez a komédia jelenteni.) És Ana Brnabić – tudják, az a hölgy, aki azt játssza, hogy ő vezeti az ország törvényhozó testületét – meghirdette az ülést. Gondoltam magamban, itt valami turpisság rejtőzik, hiszen a magyarországi választások után erről beszélni ország-világ szeme láttára? Nem ez fog menni. Ördögöm volt. Nem is ment. Csak olyan körülmények között, amit még ország-világ nem látott.

Kórus

Szólt a himnusz, énekelték is azok, akik tudták a szövegét. A kórusban nagyjából mindenki tudta, ezt mutatta leginkább az állami, közszolgálati televízió. Utána létszámellenőrzés következett. Aki még nem nézett parlamenti közvetítést, annak azt ajánlom, ne is vesződjék vele, mert ilyet nem lehet látni sehol. A többségi képviselők kihúzták az azonosító kártyájukat, és kimentek az ülésteremből – pedig nem kellett volna elmenniük, az elektronikus számláló jelezte volna, hogy nincsenek ott. Mert szellemileg amúgy minek lennének? Odafigyelni nem kell. Tudják ők, vannak megbízottak, akik felmondják a leckét, minek figyelni? Helyettük is mondják. A többiek meg csak nyomják a gombot, ha beintenek nekik. Meg tapsolnak. A kiválasztottak megkapják a feladatot, kiosztják a szerepeket, és vége. A többi már unalmas időpocséklás.

Kivéve, ha a nagykikindai születésű Milenko Jovanovról van szó, aki a Koštunica-féle nemzeti Szerbiai Demokrata Pártnál kezdte a politizálást. Az, hogy most a Szerb Haladó Párt frakcióvezetője, csak azt jelenti, hogy jól vizsgázott.

Ezt megelőzően ugyanis a nacionalista szerb párt ifjúsági vezetője, az észak-bánáti főbizottság tagja, később elnöke, majd a tartományi bizottság szóvivője is volt, így jutott el a párt alelnöki tisztségéig. A Szerbiai Demokrata Pártból 2015 májusában lép ki, és ugyanezen év augusztusában átigazolt a Szerb Haladó Pártba, ahol 2016-ban már a főbizottság alelnöke. Tessék ezt utánacsinálni! Ez egy politikai karrier! Hogy nem egyenes? Mondottam: politikai, vagy ha jobban tetszik, politikusi. Tessék ezt elképzelni Hollandiában, az Egyesült Királyságban vagy akár az Egyesült Államokban. Nem fog menni, ugye?

Dörgölőzés

Jovanov 2014 májusában bejelentette, hogy „nyelvi őrjárat”-okat hoznak majd létre annak megállapítására, hogy mely településeken – különösen pedig Bácska északi részén – nem beszélik a magyar nemzetiségű polgárok a szerb nyelvet.

Nos, ez a Jovanov teszi szófogadóvá az „embereit”, beleértve itt a vajdasági magyarok legálisan megválasztott képviselőit is. A félreértés elkerülése végett a Vajdasági Magyar Szövetség képviselőiről van szó.

Egy baj van ezzel. Akik most feladat szerint cselekszenek, azok holnap fennmaradási ösztönből fognak a mostani vezér torkának ugrani – nem a kisebbségi pártocskák, hanem a többségiek. Nos, akkor mit tesznek majd a kicsik? Behúzzák a farkukat.

 ÖREG Dezső