Az elmúlt évtizedekben (századokban) a nép, ha nem is törődött bele, de tudomásul vette, hogy az ország vezetése egyszerűen nem képes egy meghozandó törvény mindennapi életre gyakorolt hatását végiggondolni. Márpedig ez akár azt is jelentheti, hogy akik a minisztériumokban a kényelmes íróasztaluk mellett ücsörögnek, és az újabbnál újabb előírások megalkotásán törik a fejüket, vajmi kevés közük lehet az emberek létszükségleteihez.
A napjainkban az egész világot foglalkoztató témával, tehát a járvánnyal kapcsolatos meglehetősen szigorú korlátozások esetében is bőven találhatók ilyen rendelkezések. Elsősorban az, hogy a hatvanöt évnél idősebbek már hosszú hetek óta nem tehetik ki a lábukat a házból, lakásból. Maradniuk kell a hátsójukon még akkor is, amikor jól tudják, hogy az idő(járás) nem várja meg őket. Ezúttal a kistermelőkről van szó.
Szinte minden kisebb-nagyobb város, község területén léteznek úgynevezett üdülőkörzetek, amelyek inkább szolgálják az idősek napi elfoglaltságát, s ennek eredményeként némi pluszjövedelmet, amellyel kiegészíthetik szerény nyugdíjukat, mintsem a látványos gazdasági-pénzügyi eredményeket. Főleg Vajdaságban, de szűkebb Szerbiában is szinte megszámolhatatlan számú, a lakhelytől kissé távolabb levő határrész található, ahol a gyümölcsfák mellett kertészkedésre alkalmas terület is van. Ilyen például Zentán a Kisrét, a Nagyrét, a Pána, a Tisza bal oldalán levő, de Zentához tartozó Bátka, vagy a jobb parton levő Mákos. Évtizedekkel ezelőtt sok család gyakorlatilag az utóbbi területen levő néhány száz négyszögölön „gazdálkodott”. Gyümölcsöt, zöldségféléket termesztettek, s általában a piacon megkeresték vele a napi betevőre valót.
Napjainkban ezek a területek inkább a kikapcsolódást, mintsem a haszonszerzést szolgálják. Ennek az a következménye, hogy a fiatalok teljesen hátat fordítottak a gazdálkodás e formájának, és például a mákosi ötszáz hold terület egyharmada eladó, a másik harmadát már évek óta felverte a gaz, s csupán 150–200 holdon látható némi haszonmunka. Itt nem igazán fenyeget az egymás megfertőzésének veszélye, hiszen több száz méteres körzetben még idényben sem látható ember. Ennek ellenére a röghöz, pontosabban a nagy árvíz idején a Tisza által idehordott termő iszaphoz görcsösen ragaszkodó idősek (már csak ők!) tétlenségre vannak kárhoztatva. Kilenctizedük ugyanis nem bejegyzett magántermelő, tehát mozgási engedélyt sem kaphat. Pedig veteményezni, vagy nagy késéssel metszeni, locsolni kellene, különben egy szál zöldhagyma nem sok, annyi termésre sem számíthatnak.
Úgy tűnik, beletörődtek az emberek, hogy ez a gazdasági esztendő a számukra elveszett. Ezt a hozzáállást erősítheti az a minisztériumi főkolompos is, akinél egy zentai polgár érdeklődött a lehetőségek iránt, s azt válaszolta, hogy „esetleg az idén nem lesz termés”.
Ha valaki megkockáztatja a parcellájára való surranást, igen nagy az esélye, hogy a rend éber őrei elkapják, és a szabálysértési bíró rásózza az ötvenezer dináros büntetést. A bütyköstaxinak is gúnyolt rendőrkocsi ugyanis bizonyos időközönként még a dűlőutakon is feltűnik. Nem nehéz kitalálni az okát. Nyilván a telkecskéjükön motyogó öregekre vadásznak. Persze, nagy kérdés, hogy bírósági meghatalmazás nélkül betehetik-e a lábukat a magánterületre?
Van azonban ennek az áldatlan és sok szempontból logikátlan állapotnak egy erősen vitatható fonákja is.
Tételezzük fel, hogy a vesztegzár miatt nem tud termelni a „szép”(!?) korban levő. Vajon ebben az esetben az állam lemond a neki járó adóról, vagy a Vajdaság Vizei közvállalat eltekint a lecsapolási illeték behajtásától? Pedig ennek kellene lennie a minimumnak, amit mindkét szóban forgó „illetékesnek” illene megtennie. Különösen az utóbbi ragaszkodik a törvényileg szavatolt jussához, lévén nem éppen aprópénzről van szó. Az illeték nem fizetése miatt ugyanis elvettek már egy bajmoki paraszttól néhány hold földet!
A talán ennél is nagyobb „csavar” az ügyben, hogy létezik a termőterületek kihasználásáról szóló törvény. Ennek egyik kitétele ugyanis, hogy amennyiben a tulajdonos az előírt időpontig nem műveli meg a földjét, azt az állam büntetésből akár el is veheti.
A fentieket összegezve tehát leszögezhetjük, hogy ha a hatvanöt évnél idősebb kistermelő nem akarja parlagon hagyni a zsebkendő nagyságú „birtokát”, legalább ötvenezer dinárja bánja. Ha elhanyagolja ugyanezt a munkálatot, veszik a földje(?).
Mindez kísértetiesen hasonlít ama bizonyos nyuszika esetére, akit vagy azért vertek meg, mert volt sapkája, vagy azért, mert nem volt.
BOTH Mihály