Aligha kell azt a hétszázezer nyugdíjast emlékeztetni a nemrégen befejeződött időszakra, amikor a kormány egyetlen tollvonással négy éven keresztül több tíz milliárd dinárt elvett tőlük, s nemcsak egyelőre, de minden bizonnyal örök időkre „elfelejtette” visszaadni. Pedig a megkárosítottak érdekszervezete többször is az alkotmánybírósághoz fordult jogorvoslatért, de a „független” taláros testület a mai napig nem adott választ a beadványokra.
Ha ugyanis ezt – természetesen negatív hangvétellel – megtette volna, a rendelet alkotmányosságát megkérdőjelezők nemzetközi jogi fórumokhoz fordulhattak volna. Márpedig már akkor borítékolni lehetett, hogy a nemzetközi bíróság a szerb államot kártérítésre kötelezné, s a központi kasszának több tíz milliárd dinárja bánná a határozatot.
A kormány azonban nyílván abból a szólásmondásból indult ki, hogy „a kutya ugat, a karaván halad”, vagy pedig „minden csoda három napig tart”.
Végül kemény ötszázalékos „emeléssel” befogták a legnagyobb szavazóbázis száját, sőt hallgatólagosan azt is elvárták, hogy a balga nép ismét rájuk szavazzon. Mi több, hálás is legyen nekik!
Miért lényeges mindez? Nos, a világjárvány kemény gazdasági-pénzügyi következményekkel fog járni, ami hozzánk is elkerülhetetlenül begyűrűzik. Elsősorban azonban az államelnök egyik „szóvivője”, nevezetesen a pénzügyi tanács tagja a napokban sietett kijelenteni, hogy a jelenlegi helyzet nem fogja érinteni a nyugdíjakat. Ugyanis van elég pénz az államkasszában, az ország devizatartaléka úgyszólván kiváló, tehát nem lesz szükség a nyugdíjak és az állami alkalmazottak bérének ismételten történő megnyirbálására. Okkal hihető, hogy ez a megnyugtató szöveg a nyárig még számtalanszor elhangzik, hiszen valószínűleg a júniusban esedékes választásokat a jelenlegi nómenklatúra mindenképpen és lehetőleg minél főlényesebben meg akarja nyerni. Már most borítékolni lehet, hogy ez meg is történik. De az utána következő időszak gazdaságszilárdítási intézkedéseihez idejében, vagyis már most elő kell készíteni a terepet.
Hat évvel ezelőtt is szinte hajszálra ugyanígy történt. A mostani államelnök akkor is váltig hangoztatta, sőt olykor még a szavát is adta, hogy nem lesz nyugdíj- és bércsökkentés. Pedig lett! A rezsimhű tájékoztatási eszközöknek „nem jutott eszébükbe” emlékeztetni a korábban kimondott szavaira, az ellenzékieknek pedig nem is volt ilyesmire lehetőségük.
Valószínűleg most is meg fog ismétlődni az akkor jól bevált forgatókönyv. Egy ideig kötik majd az ebet a karóhoz, hogy az ország leghűségesebb polgárait senki sem károsíthatja meg holmi járandóságcsökkentéssel, az idő múlásával új lemezt tesznek a gramofonra, s az a világ-, ennélfogva a honi gazdaság visszaeséséről harsog. Az állami vezetők, ki-ki előre meghatározott szerepe szerint, erélyesen közlik, majd követelik az összefogás szükségességét, a legfőbb főnök pedig a már tőle megszokott álalázatossággal „könyörög” a polgároknak (elsősorban azoknak, akik pénzét majd el fogja venni), hogy értsék meg, a világjárvány a recesszió oka, ők semmiről sem tehetnek. Mi több, erejüket túlfeszítve igyekeztek csökkenteni a következmények súlyát, de hát – Istenem! – nem sikerült. Ezért újfent a bejáródott megoldáshoz, vagyis a szerzett jogok alkotmányellenes megnyirbálásához kell folyamodniuk. Persze, ők másképpen fogalmaznak, de az érintettek nagyon is jól fogják érteni a lényeget: nem Hannibal, hanem a kizsebelés ante portas.
A mostani bizakodó nyájaskodás azonban csak az érintettek beetetésének tekinthető.
BOTH Mihály
