Talán még soha ilyen nyögvenyelősen nem ment egy riport elkészítése, mint azé, amit e lapszám 12–13. oldalán olvashatnak. 2000. október ötödikén döntöttük meg Slobodan Milošević hatalmát. Visszaolvasom a megemlékezéseket az online sajtóban, ahol mindenhol így fogalmaznak: x évvel ezelőtt, 2000. október 5-én döntötték meg Slobodan Milošević hatalmát. Döntötték… Hm…

A minap elkértem a nyolcadikos fiam történelemkönyvét, aki még a nyáron, a könyvet lapozva tudatta velem, hogy annak tartalma alapján egész évben csak Szerbiával foglalkoznak majd. Fellapozva a több mint 160 oldalas tankönyvet, az utolsó oldalon, a függelékek előtt fél oldal szól „Slobodan Milošević bukásáról”.

Aznap, amikor ezt a vezércikket írom, szeptember 24-én, éppen húsz éve annak, hogy megtartották a szövetségi parlamentáris választásokat és az elnökválasztást, Szerbiában pedig a helyhatósági választásokat is. A választásokon Vojislav Koštunica győzött, de a rendszert csak a nép tudta megdönteni, mégpedig az utcán, a parlament előtt.

„Mivel az eredményt az akkori hatalom nem volt hajlandó elismerni, az országban többnapos tömegtüntetésekre került sor. Ezek Belgrádban érték el csúcspontjukat október 5-én, amikor több százezer ember vonult ki az utcára” – írja a tankönyv szerzője.

A nép. Mi. Egyértelműen mi, és nem is akárhányan – több százezren! Mégis… nemcsak az újságok, a tankönyv is tartja a távolságot, de mi is. Senki sem emlékezik, nyilatkozik szívesen. Se újságíró, se az Ellenállás tagja, se politikai aktivista, se diák, se tanár, se az, aki itthon maradt, se az, aki elment. Senki. Nemcsak most, öt évvel ezelőtt sem, meg tavaly sem…

Az emberek nem kívánnak erről a napról nyilatkozni. Ilyen érvekkel utasítanak vissza: már nem érdekel a politika, teljesen kiábrándultam, külföldön élek, engem már nem izgat. Annak ellenére, hogy sok magyar is volt azon a verőfényes őszi délutánon a tömegben a füstölgő képviselőház előtt Belgrádban, és legtöbben közülük csodálatos emlékként tartják számon, inkább feledni kívánnak mindent.

Főleg azt, hogy azóta a reményteli nap óta eltelt húsz év, mi meg még nagyobb kelepcében vagyunk, mint akkor. Persze, hivatalosan már több tíz éve tagjelölti státuszt kaptunk az EU-tól, ennek ellenére idén még egyetlen új fejezetet sem nyitottunk meg. A hatalmon pedig ugyanazok vannak, akiket húsz éve égő fáklyákkal zavartunk ki a képviselőházból. Mi! Sőt, az Ellenállás tagjaiból egyesek a mostani hatalmat erősítik, mint például Marko Đurić, a SNS egyik alelnöke, aki állítólag Vučić legfőbb bizalmasa, és akit épp most neveztek ki washingtoni nagykövetnek.

Ráadásul idén nyáron elhunyt Ljubisav Đokić, akit csak Džo, a bágeros néven ismert szinte mindenki, hiszen ő lett a Slobodan Milošević rezsimjének megdöntését hozó október 5-ei események egyik jelképe. Előző nap a férfi a szkupstina előtt tüntetett Vučić kormánya ellen, majd hazament, és reggelre meghalt.

A nép döntötte meg a miloševići rezsimet, de mintha az a nép nem mi lettünk volna, mert már nem tudunk ezzel azonosulni, szégyelljük, hogy október 6-át fáradtan, dicsőségtől ittasan átaludtuk, és nem fejeztük be a munkánkat.

VÍGI ZSOLDOS Zsaklina