Nem is vagyunk igazából tudatában annak, hogy valóban milyen nagy, főleg nagy jelentőségű folyó a Duna. Már csak azért is, mert elvisz bennünket a tengerig, és összeköt fél Európával. Ráadásul ingyen és tisztán kapjuk Európától – és nekünk már csak szennyezni kell, hidakat építeni felette és hajózni rajta. Ha lenne mivel. Tudniillik, Szerbiának jelenleg alig 100 valamire való és üzemképes folyami hajója van. És ezekből nem kevesebb mint 10 süllyedt el itt nálunk, a Dunán az elmúlt 3-4 év alatt. Nem aknára futottak, hanem egyszerűen öregek, elhasználtak voltak, és nem tartották karban őket.

Ezzel kapcsolatban elegendő talán csak annyit mondani, hogy az utolsó új hajó 30 évvel ezelőtt (1991-ben) épült hazánkban, és azóta a régi öreg hajók is még öregebbek lettek. Érthető, hogy szétesnek, megfeneklenek, léket kapnak, vagy egyszerűen bemondják az unalmast. Jégtörőink nincsenek, és helyettünk a magyar szomszédok mennek a jégre. A hajóállomány nagy részét magánosították, az új tulajdonosok pedig vagy kávéházakat csináltak belőlük, vagy ócskavasként értékesítették. Pedig nem is olyan régen az egyik haladó köztársasági elnökünk szenzációs és radikális ötlettel állt elő: építsük ki a Duna és az Égei-tenger közötti csatornát. Hegyen-völgyön és Görögországon át! De nem volt szerencsénk, mert az elnök mandátuma gyorsan lejárt, és ő visszatért régi kedvenc foglalkozásához – a pálinkafőzéshez.

Névleg van 3 hajógyárunk is, de alig működnek, miközben folyami flottánkban százéves hajók is üzemelnek. Némi reményt kelt a nagybecskereki hajógyár, amelynek a munkásai nem is a Dunán, hanem a Béga folyócskán dolgoztak. A gyár a közelmúltban adta át a megrendelt úszóobjektumot egy nyugati kőolajipari cégnek, egy hatalmas tartályhajót, amely 135 méter hosszú, nem egész 12 méter széles, és 855 tonnát szállíthat. Mindezért pedig pontosan 2,2 millió eurót kapott az a 160 munkás (jobban mondva a tulajdonos), akik 10 hónap alatt felépítették ezt a hatalmas tartályhajót. Az igaz, hogy a vízi úton történő szállítás olcsó, de mégis drága mulatság, amikor a hajókat kell megvenni, kifizetni.

Talán ezért is van bizalmunk a gyorsvasutak iránt. Főleg, mert nem mi építjük őket, hanem csak fizetjük, törlesztjük majd évtizedeken át. Az az igazság, hogy erre mifelénk nem nagyon szeretik a vizet. Főleg inni. Meg azért sem szeretjük, mert mindenki vizet prédikál, sokaknak pedig még a térdében is víz van. Mi tulajdonképpen titokban és burkoltan harcolunk a vizek ellen. Elég csak megemlíteni, mit teszünk a Krivajával, a Csík-ér pedig már majdnem teljesen eltűnt. A Palicsi-tavat már csak nézni lehet és szabad, de belemenni már nem. Ezt még a halak is csak akkor teszik, ha nagyon muszáj, és beledobják őket a tóba. A nagy jelentőségű Duna–Tisza–Duna-csatornát már a békák is elkerülik.

Igaz, ami igaz: nem vagyunk vizigótok. Talán ezért adjuk inkább a jó bácskai termőföldet gyorsvasutak építésére, mint pénzt a folyóvizek, csatornák és tavak megóvására, karbantartására. Lényegében pedig igazat adhatunk a bácskai embernek is, aki elvből addig nem lép bele egy vízbe sem, amíg meg nem saccolja, hogy – ha úszni nem is tud, de legalább – meg tudja-e inni az egészet.

NAGY Nándor