Az óbecsei Börcsök Margarita szinte az egész országot bejárta az egyetemistákkal, most a választásokra készíti fel az aktivistákat
@ko = Börcsök Margarita 2025. január 17-e, azaz az újvidéki tragédia utáni első tüntetés óta ott volt szinte minden megmozduláson, gyalogolt a diákokkal, dobolt velük, futott a gumibotok elől, és egész nap talpon volt a kúlai helyhatósági választásokon megfigyelőként.
Az iskolapszichológus szerint a Stockholm-szindrómás szerbiai társadalom végérvényesen a gyógyulás útjára lépett. Ennek az útnak néhány állomását idézzük most fel.
Újvidéki, 2025. január 17.
„Ez a fénykép 2025. január 17-én az Újvidéki Egyetem rektorátusa előtt készült, amikor a tanügyesek megkezdték a munkabeszüntetést, ez volt az első tüntetésem. Onnantól kezdve hetente szerveztünk mi, tanügyesek tüntetéseket Óbecsén is. A legtöbben lassan visszatértek a tanításhoz, formálisan pótolták is az elmaradt órákat, de én ebbe nem mentem bele. Júniusban már csak tucatnyian maradtunk országos szinten teljes munkabeszüntetésben, de június elején én is visszamentem 30 percre, mert akkor már az igazgatómat fenyegették, aminek a terhét nem akartam felvállalni. Sok múlott ekkoriban az igazgatókon, mert közülünk bárki kaphatott volna fegyelmit, ami sok esetben mégsem történt meg.
Februártól júniusig voltam teljes munkabeszüntetésben, miközben minden fontos munkát elvégeztem, mégis csökkentették a fizetésemet. Várom, hogy változik-e a rendszer, mert ha nem, akkor pert indítok a törvénytelen levonások miatt.”
Rita azt mondja, azóta nem foglalkozott politikával, és nem is szavazott, hogy negyedszázaddal ezelőtt, amikor szintén rendszert akartak dönteni, elhitették az emberekkel, hogy itt már nem lesz soha jobb. Az elmúlt másfél év alatt azonban eljutott oda, hogy büszke szerbiai magyarnak vallja magát, és visszatért a hite is a jobb jövőben. Bár a magyarok többsége még mindig fél, ő azt látta, hogy amikor az egyetemisták Óbecsén gyűjtötték a támogató aláírásokat, nagyjából minden ötödik név magyar volt, de olyan is van, aki a háttérből, adományokkal támogatja őket. Hozzáteszi: ha mindenki felvállalná a véleményét, sokkal gyorsabb lenne a változás.
Az idén lesz 30 éve annak, hogy Rita a pályán van, de a jubiláris jutalomnak csak a fele illetné meg, mert nem tagja egyik reprezentatív szakszervezetnek sem. Ő ebben sem alkuszik, nem lép be valamelyik reprezentatívnak nyilvánított szakszervezetbe még egy hónapra sem úgy, mint mások – inkább perre megy a diszkrimináció miatt.
Újvidék, 2025. szeptember 27.
„Ez a fotó Újvidéken készült, a Duna-parti sétányon, akkor a motorosokat támogattuk. A Temuról rendeltem a dobot, elképesztő erőt és hangulatot ad a tüntetéseken a dobolás. Még egy meghatározó emlékem van Újvidékről, ez az a nap, amikor a Bölcsészettudományi Kar előtt tüntettünk szeptember 5-én. Könnygázzal vagy valamilyen mérges gázzal támadtak bennünket, a fejünk fölé gumibotok emelkedtek menekülés közben, amikor elordítottam magam, hogy ne támadjanak nőkre! Ekkor megtorpantak a rendőrök, majd két veteránt kezdtek el verni… Még mindig hallom az ütések hangját… Másfél órán át bujkáltunk egy épület folyósóján a sötétben, hogy nehogy megtaláljanak bennünket.”
Rita az utóbbi 15 évet Óbecsén és az egész országban mentorként és trénerként a demokratikus kultúra kompetenciáinak fejlesztésébe, valamint az erőszak és diszkrimináció megelőzésébe fektette, és emellett akkor is kitart, ha az elmúlt másfél évben egyetlen pályázata sem nyert támogatást, és az Oktatási Minisztérium szakértői listájáról is lekerült a neve. Azt mondja, ez így van jól, mert nem is akar egy olyan rendszer része lenni, amelyben nincs demokrácia.
Rita elszántsága ez alatt a másfél év alatt háromszor tört meg, de mindig kapott erőt a folytatáshoz: első alkalommal akkor, amikor lánya, Lili azt írta neki Ausztriából, hogy büszke rá, második alkalommal akkor, amikor a levont fizetését pótlandó az IT-blokádon keresztül megkapta a szolidáris támogatást, a harmadszor pedig akkor, amikor már alig maradt sztrájkoló tanügyes az országban, és az egyetemistáktól érkezett egy üzenet, hogy végtelenül hálásak a kitartásáért.
Óbecse, 2025. augusztus 23.
„Milomir Jaćimovićot akkor ismertem meg, amikor először mentünk a Szerbiai RTV elé tüntetni, ő vitt bennünket oda mindkét napon. Ezeket a sárga mellényeket Óbecsén adtam oda neki és a fiának, Milannak. Milomir minden nagyobb tüntetésre felkínálta az ingyenes fuvart. Ott voltunk vele mindig, amikor megállították a rendőrök, amikor letartóztatták. Támogattuk a bíróság előtt őt is, a fiát is. Kezdetben voltak róla különféle mendemondák, én nem tudom, mennyi lehetett ezeknek a valóságalapja, de abban biztos vagyok, hogy ő a saját egzisztenciáját és biztonságát is kockáztatva áll ki az egyetemisták és a többi tüntető mellett. A tönk szélén áll, nincsenek munkái, a jogosítványát elvették, és büntetéseket kap folyamatosan. Ezt a repressziót alkalmazza a hatalom másokkal szemben is”.
A fuvarozó megsegítésére szép összegű adomány gyűlt össze, Rita elmondása szerint ennek egy részéből Jaćimović két autóbuszt vásárolt, ő pedig azt javasolta a fuvarozónak, hogy egy szép napon az egyiket múzeumkávézóvá alakítva állítson majd emléket ezeknek a hónapoknak.
Valjevo, 2026. február 14.
„Minden tüntetés feltöltött és csak megerősített abban, hogy nincs másik út. Nem is tudom felsorolni, merre jártunk: Szabadka, Újvidék, Belgrád, Loznica, Užice, Szenttamás, Törökbecse, Verbász, Pivnice, Nagybecskerek, Nagykikinda, Kúla, Valjevo… Ennyi mosolyt, szolidaritást, empátiát nem láttam sosem. Ha ez az egész nem történik meg, én sosem hittem volna el, hogy ennyien így gondolkodnak, mint mi. Most először látok fényt az alagút végén. Én Valjevóban találkoztam ezzel az idős, két bottal járó bácsival, aki minden tüntetésen ott van, sokszor fotózzák őt. Ha ő bírja, nekünk is bírni kell.”
Valjevo, ahol 2026. február 14-én amiatt szerveztek tüntetést, hogy senkit nem vontak felelősségre a hat hónappal korábbi, tüntetőkkel szembeni példátlan rendőri erőszak miatt, különösen mély nyomot hagyott Ritában, mert először találkozott személyesen azokkal az áldozatokkal, akiket a rendőrök és verőlegények megvertek, megbilincseltek – az, hogy újsághírből hús-vér emberekké váltak a számára, újabb erőt adott neki a kitartáshoz.
Kúla, 2026. március 29.
„Augusztusban indultak helyi szinten a szerveződések, minden helyen van egyetemistakoordinátor, jogi, marketing, választásellenőrző és logisztikai csoportok alakultak. Körbejártunk minden szavazóhelyet, komoly adatbázis és fotóanyag készült, adományokat gyűjtünk, embereket toborzunk, és elkezdtük a képzéseket. Az egyetemisták arra készülnek, hogy a szavazás napján minden szavazóhelyen 10 emberük (szavazatszámláló, tartalék, megfigyelő, mobilcsapat) legyen. Vajdaság északi részén ebben a munkában nagy a lemaradás, pedig megfigyelő nyelvtudás nélkül is lehet az ember, és a képzést a szavazatszámláló biztosoknak magyar nyelven is megtartom. A választás napján csak az lehet majd bármilyen szerepben az egyetemistamozgalom nevében, aki ebben az egyetemisták által kialakított képzésben részesül, és benne van a bizalmi hálózatban.
A helyhatósági választásokon Kúlán 7 megfigyelő és 13 mobilcsapattag vett részt az egyetemistaszerveződésből Óbecséről. Én tartom a képzéseket Óbecsén egy kolléganőmmel, és Kúla lett a gyakorlati terep. A Műszaki Iskola 4 termében 4 szavazóhely volt, ezek voltak a legnagyobbak. Végignézhettük a folyamatot, hogy hol lehet törvénytelenségeket elkövetni. A szavazatszámláló bizottsági elnök például használta a telefont, amit nem lenne szabad, és a paraván mögött is engedélyezték a telefonhasználatot. Megfigyeltem a szavazóhelyen kívüli szavazásokat is – fontos volt a megjelenésünk, a kommunikációnk, a nyelvtudásunk, sikerült is itt-ott felnyitnunk a blokádolóktól félők szemét. Sok különös eset volt, az egyik lakásban például az egyik családtag a szemével jelezte, hogy kamerával figyelnek bennünket. A jelenlétünk megakadályozott több nyilvánvaló csalást – ez a felvétel pedig a szavazatszámlálás ideje alatt örökítette meg a rendőrség jelenlétét.
Össze sem lehet hasonlítani a mi felkészültségünket és a tudásunkat a hatalom embereiével. Sajnálatos, hogy eddig megengedtük, hogy a tudatlanság, a csalás, a hangerő győzzön. Mi is komoly okai vagyunk annak, ami történik velünk nap mint nap. A hatalom oldalán ebben részt vevők közül már sokan nem hisznek ebben a Patyomkin-országban, nem egyszer hallottam Kúlán is, hogy ezt most csinálták, és soha többet… Szóval a király meztelen. Olyan változások történnek körülöttünk, amelyek megerősítettek abban a meggyőződésben, hogy soha többé nem fogunk visszasüllyedni oda, ahol voltunk másfél évvel ezelőtt.
A magyarok zöme kinyitotta végre a szemét, és látja mindazt, amit a koalíciós partnerek is művelnek – csak nézzük meg, kivel álltak össze Kúlán. Pont. Nincs tovább.”
Rita számára az elmúlt másfél év volt élete egyik legmeghatározóbb szakasza – az iskolapszichológus szerint a Stockholm-szindrómás szerbiai társadalom végérvényesen a gyógyulás útjára lépett.
FEHÉR Rózsa
